Mindennapi energiánk

Az idősebbek közül talán még páran emlékeznek a klasszikus viccre. Hát most is nagyjából ebben a cipőben járunk. Az olajár előrejelzése még nyugodt piaci viszonyok között is erősen kétséges, most pedig a legvadabb számok repkednek, a 20 dolláros olajártól kezdve egészen a 200 dollárosig. 

És könnyen lehet, hogy mindenkinek igaza lesz a következő 2-3 évben. Hogy megértsük mi alapján mondom ezt, nézzünk be egy kicsit a színfalak mögé:

• Most a gyengülő kereslet, és az évente 1 millió hordó per nap ütemben növő amerikai termelés (mely növekmény döntő részben palaolaj) egy 1,5 - 2 millió hordó per napos túltermelést eredményezett.
• Korábban az OPEC kezelte ezt a problémát, de most nem hajlandó felvállalni ezt a szerepet, hanem a piacra bízza a döntést. 
• Az olajvállalatok persze azonnal reagáltak, és visszafogták a beruházásokat,leálltak a fúrási tevékenységgel. Ez azonban rövid távon még nem érezteti a hatását: addig kell várni, amíg a már meglévő kutak hozama a palaolaj mezőkben csökkenni kezd, ez 6-12 hónap körül van. 
• Ez idő alatt termeléscsökkenés csak akkor várható, ha az olajár olyan mélyre esik, hogy a kutak egy részének termeltetése már napi szinten is gazdaságtalanná válik. Ez az ár azonban még a mostani alatt van, valahol a 30 dolláros ár magasságában.
• Ha visszájára fordul a trend és a mostani kapacitást a keresleti oldal növekedése felszívja, akkor megint csak el kell telnie egy kis időnek, hogy az ipar újra beruházni kezdjen: a beruházási döntéseknél természetesen nem a napi szinten történő gazdaságos működés, hanem az egész projektre vonatkozó tisztességes megtérülés az elvárható. Egy nagyjából stabilan 70 dollár körüli árszinten már sok most leállított projekt gazdaságossá válik, tehát ez a szint egy jó támaszt jelent.
• Addig azonban, amíg az új projektek termelni kezdenek, időszakosan hiány léphet fel, és az ár rövidebb időre a magasba szökhet.

Így aztán mindkét félnek igaza lehet, de hosszú távon a 60-80 dolláros sávban állapodhat meg a piac. Ami egyébként a felelősen beruházó olajtársaságoknál a beruházási döntéseknél használt árszint volt, még akkor is amikor a Brent 100 dollár felett tartózkodott.

... mármint a magyar-szlovák gázvezeték?

Látván a tegnapi hiradóban az átadási ünnepségről származó képeket, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy valóban szükség van-e egy ilyesfajta beruházásra 2014-ben Magyarországon, vagy ez is csak egy az Orbán-féle Patyomkin-beruházások sorában, különös tekintettel az egy hét múlva esedékes választásokra.

Én azt gondolom, hogy valószínűleg szükség van, és lehet racionális magyarázatot találni az időzítésre is, noha ez utóbbi kapcsán vannak kérdések a fejemben.

Először is magának a vezetéknek a létjogosultságáról: általánosságban elmondható, hogy az interkonnektorok (vagyis a különböző gázhálózatokat összekötő vezetékelemek) stratégiailag kiemelkedő mértékben hozzájárulnak az ellátásbiztonság javításához, és - megfelelő ellátási csatornák megléte esetén - a versenyképes beszerzési árhoz. A nyilvános sajtóanyagok ezt a két célt elegánsan összemossák, de valójában itt két meglehetősen különböző kérdésről van szó.

Az kétségtelen, hogy egy esetleges ukrán-orosz gázvita esetében, ha a szállítás leáll, akkor a szlovák-magyar interkonnektor növeli azt a kapacitást, amin keresztül - a szlovák és a kapcsolódó gázrendszer átkonfigurálásával - nyugati forrásból származó gázt lehet behozni az országba. Erre a HAG-on keresztül eddig is volt lehetőség, tehát ebből a szempontból az új vezeték nem jelent minőségi áttörést, csak mennyiségi javulást.

Mindazonáltal, alapesetben az új interkonnektor leginkább a Szlovákián áthaladó orosz tranzitvezetékhez jelent újabb összeköttetést, tehát stratégiailag nekem inkább a Déli Áramlat alternatívájaként értelmezhető, azzal az eltéréssel, hogy a Déli Áramlat megkerüli Ukrajnát, így nincs kitéve az orosz-ukrán viszony alakulásának.

Kétségtelen, hogy az új interkonnektor jól illeszkedik abba a logikai folyamatba, aminek célja, hogy Magyarország töltsön be fontosabb szerepet a régió gáz tranzit infrastruktúrájában: a már elkészült déli határkeresztező vezetékekkel együtt a szlovák-magyar interkonnektor ezt a célt jól szolgálja. A Déli Áramlat megépülése után némileg megkérdőjeleződik ennek a stratégiának a logikája, de nem gondolom, hogy a két kezdeményezés kizárná egymást.

Az egy más kérdés, hogy az európai gázellátás orosz-függését az interkonnektor megléte normál üzemmenet esetén kevésbé tudja orvosolni. A miniszterelnök által vizionált olcsóbb gáz csak akkor lenne realitás, ha lenne Európában olyan olcsó gázforrás, ami nagy mennyiségben rendelkezésre áll, és tartósan ki tudja váltani az orosz gázt, vagy kellő stratégiai fenyegetettséget jelent a Gazprom számára, hogy belemenjen egy árversenyben. Európa azonban nem az Egyesült Államok, és a palagáztól eltekintve - aminek nem áll túl jól a szénája Európában - én nemigen látok ilyen olcsó gázforrást. A sajtóban emlegetett LNG projektek (Gdansk és Adria) nem fognak olcsó gázt biztosítani, csak nem-orosz gázt.

Összességében tehát hosszú távon az interkonnektor megléte hasznos, de megvalósítása az ország jelenlegi helyzetében szerintem túl korai, mert rövidtávú előnyei megkérdőjelezhetőek, és a vezeték semmiképpen teremti meg automatikusan a hazai gázárak csökkenésnek lehetőségét, illetve csak abban az esetben, ha új, olcsó, nem orosz forrásból származó gáz jelenik meg nagy mennyiségben az európai piacokon.

A közelmúltban nagy port kavart, a nyilvánosság száma kétes hátterű MET-ügy talán azt sejteti, hogy ilyen "olcsó" gáz bőven van a piacon. A részletek ugyan nem ismerem, de nekem úgy tűnik, hogy a MET által behozott mennyiségek nem a fundamentálisan olcsó gáz európai piacon való megjelenését bizonyítják, hanem azt a tényt, hogy egy bizonyos mennyiségig lehetőség van kedvezőbb árú gáz beszerzésére magasabb kockázatvállalás mellett, és ha ezt a gázt egyedüli szereplőként bevezetik egy olyan rendszerbe, aminek az árazása egy magasabb árszinthez van beállva, akkor abból extraprofitra lehet szert tenni. A hangsúly azonban a korlátozott mennyiségen, a monopolhelyzeten és a nagyobb kockázaton van. Nem gondolom, hogy a MET működési modelljére az egész ország gázellátását alapozni lehetne: nem véletlen, hogy Németországban továbbra is számolnak a hosszútávú orosz gázzal az ellátásban, azzal együtt, hogy valamivel jelentősebb lett az utóbbi években a spot piacon beszerzett (és pillanatnyilag olcsóbb) gáz aránya a gáz mix-ben.

Tele van a világsajtó az Irán és a vezető hatalmak közötti új egyezmény körüli eszmefuttatásokkal, melyek között jócskán akad olyan, amely az embargó gyors megszűnéséről, és az iráni olaj újfent piacra kerüléséről fantáziál, előrevetítve egy masszív olajár-zuhanás lehetőségét. Én azonban a pesszimisták közé tartozom ebben a vonatkozásban, számos ok miatt, amelyek közül párat alább csokorba szedtem:

• Van felénk egy mondás, miszerint jobb egy török ellenség, mint egy iráni barát: a mostani otthonom és Irán között sok évszázados kapcsolat van, ismerik őket mint saját magukat, és pontosan tudják, hogy egy ilyen megállapodás csak egy kis lépés egy hosszú úton, ezért nem kell túlságosan komolyan venni. Én alapvetően kételkedem abban, hogy Iránnak komolyan szándékában állna lemondani az atomfegyver előállításának lehetőségéről, így aztán a  mostani megállapodást is csak egy időnyerő taktikai elemnek tekintem, ami ráadásul alkalmas arra is, hogy néhány vevőt, és adott esetben pár bátor olajcéget is képes visszacsalogatni, hogy az embargó okozta nyomás csökkenjen.

• A tervezett megállapodás részletei még nem ismertek, de sok újságíró még a rendelkezésre álló információkat is csak felületesen tanulmányozta: azokban ugyanis egyértelműen benne van, hogy az USA nem a szankciók feloldását ajánlotta, hanem azt, hogy a további, tervezett szankciók bevezetését felfüggeszti.

• Még abban az esetben is, ha az iráni olaj újra megjelenik a világpiacon, erősen kétséges, hogy ez jelentős olajár-zuhanást eredményez-e: van ugyanis egy olyan fejlemény az olajpiacon, ami jelentős stabilizációs erőként hatva kb 80$ árszint alatt viszonylag rövid idő alatt számottevő mennyiségű olajat von ki a piacról, stabilizálva így az árat. Korábban ezt a szerepet - kisebb-nagyobb sikerrel - a szaudiak látták el, ez a másik tényező azonban tisztán gazdasági, és a palaolaj-termelés technikai sajátosságaihoz kapcsolódik. Arról van szó ugyanis, hogy a amerikai termelés egyre növekvő hányadát kitevő LTO (light tight oil) technológiája nagyszámú kút fúrását kívánja meg, amelyek aztán gyorsan ki is merülnek. Ha az olajár az alá a szint alá esik, ami alatt az új kutak fúrása nem gazdaságos (és ez a szint sok előfordulás esetén 70-80$), egyszerűen leáll a fúrási tevékenység, és a meglévő kutak termelésének gyors csökkenése és az azt pótolni hivatott új kutak hiánya miatt az összes termelés esni fog, ezzel olajat elvonva a kínálati oldalról. A reakcióidő kb egy év. Ha valami gyors változás történik a piacon, akkor azt természetesen az LTO stabilizációs hatás nem tudja kompenzálni, de az iráni olaj esetleg újbóli megjelenése a piacon, még ha be is következik, sem fog egyik napról a másikra bekövetkezni.

A fentiek alapján én tehát nemigen halasztanám el a tankolást arra várva, hogy az olajár bezuhan, mert ennek valószínűsége nem sokkal több, mint az 1001 éjszaka meséi valósággá válásának.

Saját kíváncsiságomra végeztem egy egyszerű kis számítást, hogy a Pártunk és Kormányunk által oly sokat hangoztatott, és a magyar családok védelmezőjének (és mellékesen a 2014-es választások megnyerése kulcsának) tartott Wunderwaffe, azaz a rezsicsökkentés mennyire áll meg a lábán, ha lepucoljuk a politikai és számviteli sallangokat. A tanulság érdekes, úgyhogy közzéteszem.

Induljunk ki abból, hogy a jelenlegi átlagos fogyasztói gázár (az egyszerűség kedvéért) 4 Ft/MJ. A 30-35 MJ/köbméter fűtőérték-sáv tetejével, és 220 Ft/USD árfolyammal számolva ez 140 Ft/köbméter, illetve 18 USD/mcf, vagyis ezer köbláb, amiben a világ többnyire számol. Visszaélve a szerzői önkény adta lehetőségeimmel, én is abban fogok, mert így könnyebben összehasonlíthatóak a dolgok. Ha ebből leveszünk 10%-ot, akkor a cél gázárunk 16.2 USD/mcf.

Ha lecsupaszítjuk a dolgot, akkor a gázár három komponensből tevődik össze:

• Beszerzési ár
• Infrastruktúra működtetési költsége
• Adó

Nézzük ezeket részletesebben, és ebben az összevetésben a beszerzési árat hagynám a végére, mert az a változónk.Továbbá, az adókat az egyszerűség kedvéért helyettesítsük be az áfa-kulccsal, amire én 27% helyett kerekítve 25%-ot számoltam, csak hogy ne bonyolítsuk a dolgot.

Az infrastruktúra költségeit is erősen leegyszerűsítettem: megnéztem a Földgázszállító Zrt pénzügyi adatait, amiből az derül ki, hogy a teljes eszközállomány kb 350 milliárd Ft, az éves működési költség eszközarányosan 15%, az adózott eredmény kb 6% (eszközarányosan), és az eszközök értéke évről évre minimálisan változik, tehát az amortizációnak megfelelő összeget elköltik beruházásként, ez kb 5% (szintén eszközarányosan).

Az infrastruktúra többi elemére (tárolás és elosztás) hasonló nagyságrenddel számoltam, vagyis az egyszerűség kedvéért az Fgsz Zrt adatait megszoroztam kettővel.

Ahhoz, hogy az egységnyi infrastruktúra költségek megkapjam, elosztottam az egészet az éves magyar fogyasztással, amit 9 milliárd köbméternek vettem. Számoltam még egy kis finanszírozási költséggel is, ami az éves fogyasztás 1/12 része forintban kifejezett értékének  5%-a.

A fentiek alapján a 16.2 USD/mcf végfelhasználói ár eléréséhez 10.4 USD/mcf áron kell bekerülnie a gáznak a rendszerbe. Ha a működési költséget 10%-ra, az eszközarányos nyereséget pedig 3%-ra csökkentem (azaz az  Fgsz nyeresége 6%, a többi infrastruktúra-elemé zéró), akkor az ennek a feltételrendszernek megfelelő bekerülési gázár 11.1 USD/mcf.

Ezzel csupán annyi a probléma, hogy az orosz import gáz ára német határparitáson 2013 márciusában 12 USD/mcf volt, és nem valószínű, hogy az átlagos magyar importár ennél alacsonyabb lett volna. Ha elfogadjuk a német árakat a magyar import megfelelőjeként, akkor azt mondhatjuk, hogy a jelenlegi 18 USD/mcf végfelhasználói gázár megfelel 12 USD/mcf beszerzési árnak.

Ha az orosz import aránya a magyar gáz mixben 65% (ez nagyjából azt jelentené, hogy a hazai termelés kb 50 kboepd, azaz ezer hordóegyenérték per nap mennyiséget tesz hozzá), akkor 15% működési költség és 6% nyereség esetén 35%, 10% működési költség és 3% nyereség esetén pedig 15%-kal olcsóbb beszerzési forrásra lenne szükség ahhoz, hogy minden fogyasztó számára (azaz beleértve a most hangoztatni kezdett ipari szereplőket is) elérhetővé legyen a 10%-os csökkentés.

Ha én hazai gáztermelő lennék, kezdenék izgulni, mert ha nem sikerül rajtuk bevasalni az árcsökkentést, akkor maradnak az egy korábbi,  az Ellátásbiztonság és az egyház című posztban taglalt lehetőségek.

Meghatarozo pillanathoz erkezett a TAP - Nabucco merkozes, ugyanis a Shah Deniz konzorcium (BP, Total, Lukoil, Statoil, Socar, Turkiye Petrolleri es Naftiran Intertrade) a kovetkezo hetekben fog donteni arrol, hogy a Nabucco racionalizalt valtozatat (Nabucco West), vagy pedig a Deli Folyoso masik, kompetitiv kezdemenyezeset, a Trans-Adriatic-Pipeline projektet tamogassa-e. A Nabucco, amit mindenki favorizal akinek nem kell bele penzt invesztalni, tokeletesen megtestesiti a tipikus EU projectet: evekig tart az elokeszitese, egy csomo nemzet (es annak mindenfele politikai hovatartozasu kormanya es annak ellenzeke, olajtartasaga, fogyasztovedelmi szervezete, civil szervezetei, kornyezetvedelmi NGO-i, stb) babaskodik felette, az EU vigyazo tekintete ovja, tamogatja az EU energia-diverzifikacios celjait, es meg hasonlok.

Ezzel szemben a TAP a gaz erteklanc harom szereplojenek kezdemenyezese, "plain-and-simple", ahogy az angol mondana (Statoil mint termelo - egyben Shah Deniz partner, Axpo mint kereskedo es E.On mint felhasznalo), ami elvezi az erintett kormanyok, vagyis Albania, Gorogorszag es Olaszorszag tamogatasat. A Statoil es az E.On valoszinuleg mindenki szamara ismeros, de az Axpo alighanem ismeretlen: pedig nem kis szereplo az energia kereskedoi piacon, az eves arbevetele a MOL csoport konszolidalt arbevetelenek kb 1/3-a.

A Shah Deniz konzorcium mindket projekt esetben biztositotta maganak a jogot arra, hogy 50%-ban belephessen a projectbe, tehat ilyen szempontbol a helyzet neutralis.

Ezek utan a Shah Deniz konzorcium a versengo projektek megvalosithatosagat, finanszirozhatosagat, bovithetoseget es technikai komplexitasat fogja vizsgalni amikor meghozza a dontest. Ja, es meg egy aprosag: a TAP folyamodott a "third party exemption"-ert, ami azt jelenti, hogy ha megkapja, akkor nem lesz szukseges neutralis alapon mindenki szamara biztositani a vezetekhez torteno hozzaferest. Magyarul, annak a gazat es annyiert szallitja, akiet es amennyiert akarja. Ezzel szemben a Nabucco - gondosan betartva az EU vonatkozo eloirasait - kapacitas aukciokat szervez, es kinosan ugyel arra, hogy az europai fogyaszto szamara a legversenykepesebb aron jusson el a gaz a piacokra.

Na szerintetek ki fog nyerni? Ha meg legalis lenne az online szerencsejatek (most ex-lex allapot van ha jol tudom), es lehetne fogadni a merkozesre, en 5:1 aranyban a TAP-ra tennek.

A tavaszi ciprusi penzugyi drama egy erdekes aspektusa volt, hogy az esetleges orosz segitseg feltetele bizonyos gaz kutatasi/termelesi jogok atengedese lett volna a Gazprom szamara. Miutan nem feltetlenul kozismert ennek a feltetelezesnek a hattere, nem haszontalan osszegoglalni, hogy mirol is van szo.

Ciprust egeszen a 2000-es evek vegeig nem szenhidrogen-potencialjarol ismerte a vilag, hanem mint az orosz (es egyeb) toke kellemes menedekhelyerol, nem is beszelve a korosodo, de magukat meg jo karban levonek vizionalo, maganyos nyugat-europai holgyeknek nyujtott egyeb szolgaltatasokrol. BG hasonlokeppen velekedhetett, amikor 2006-ban kivonult abbol a blokkbol, amit ma Tamar-kent ismer a vilag.

Ez a langymeleg allapot gyokeresen megvaltozott, amikor Noble Energy, aki ekkor mar megvetette a labat Izraelben, raszanta magat, hogy helyi partnerevel kozosen lemelyitse a Tamar-1 furast, amibol 2008 novembereben a vilag egyik legnagyobb konvencionalis gaz felfedezese lett, mintegy 9 tcf kezdeti gazvagyonnal  es kb 6.3 tcf kitermelheto keszlettel (ez durvan a teljes magyar eves felhasznalas 20-szorosa).  A Tamar-t aztan kovette a Leviathan, aminek kezdeti gazvagyona 17 tcf (kb 6 tcf kitermelheto keszlet), es nehany kisebb talalat.

Ezek a gaz felfedezesek mind az ugynevezett Levantei-medence miocen retegeiben talalhatok, a helyenkent masfel km vastag soreteg alatt, egy-masfel kilometeres vizmelysegben. A Levantei-medence egy DNy-EK iranyban elnyulo medence, mit nyugatrol es delrol a Nilus hordalekkupja es az Eratosztenesz hatsag, eszakon a Hellenidak rendszerenek egyes takaroi, keleten pedig Libanon es Izrael partjai hatarolnak.

Az izraeli tapasztalatokon felbatorodva a Noble Energy tovabb emelte a tetet, es kiterjesztette a kutatast Ciprusra, amely akkortajt (2007-ben) engedelyezte az offshore kutatast. A Noble a Levanei-medence altala jobban ismert, az izraeli szektorhoz legkozelebb eso 12-es blokkjan kezdett kutatni 2008 novembereben, es ezt a kutatast 2011 novembereben siker is koronazta: az A1 furas a mostani becslesek szerint mintegy 5.2 tcf gazvagyont tart fel.

Ez keltette fel a Gazprom erdeklodeset, es a masodik ciprusi bid round kereteben a Total-lal kozosen el is nyerte a 12-es blokktol eszakkeletre levo 9-es blokk kutatasi jogat, noha ugy tunik, hogy a kutatasi es termelesi szerzodes alairasara meg nem kerult sor. Nincs kizarva, hogy ebbe vitaba keveredett bele valahogyan a ciprusi penzugyi valsag, es a Total/Gazprom paros es a kormany kozotti nezetelterest a munkaprogram es egyeb penzugyi feltetelek kapcsan (teljesen termeszetes dolog, minden kutatasi jog odaitelese soran felmerulnek ezek a kerdesek) velelmeztek egyesek a Gazprom kovetelesenek. Teny azonban, hogy a Gazprom mar az idei akut penzugyi nehezsegek elott joval palyazott, mint ahogy az sem volt titok, hogy a kormany nem elegedett a Total/Gazprom paros altal kinalt feltetelekkel, valsag ide, valsag oda.

Ami ennel erdekesebb, az a Levantei-medence felertekelodesenek geostrategiai es energia-politikai hatasa. A medence mar most kb 17 tcf kitermelheto gazkeszlettel rendelkezik, aminek csak toredeket lehet elhelyezni az izraeli piacokon. Arrol, hogy a tobbivel mi lesz, meg csak halvany elkepzelesek latszanak korvonalazodni. Egy biztos azonban: a Levantei-medence gaza megbolygathatja a mostani kenyes egyensulyt, es megjelenhet strategiai alternativakent az EU ellatasaban. Es a libanoni bid round meg csak most kezdodik, potencialisan tovabb novelve a tetet.

A mult heten a szakmedia es egyeb forrasok is szamod adtak arrol, hogy a JOGMEC sikeres termelesi tesztet hajtott vegre Japan partjainak kozeleben. A japanok mar tobb mint 10 eve foglalkoznak a gaz hidratok kutatasaval, ami az esetukben teljesen ertheto, hiszen hijan vannak minden fosszilis energia-hordozonak. Nem akarnek most hosszu fejtegetesbe fogni a gaz-hidratok keletkezeserol, hanem inkabb javaslom azoknak akit erdekel a tema, hogy nezelodjenek az alabbi linken:

http://woodshole.er.usgs.gov/project-pages/hydrates/primer.html

Szemelyes velemenyem a temarol az, hogy meg egy kicsit korainak erzem, hogy hatradoljunk, miszerint az emberiseg energia-ellatasa megoldodott hosszu idore. Jelenlegi ismereteink tulsagosan hezagosak arra vonatkozoan, hogy hogyan boritana fel az oceanok kenyes egyensulyat, ha ipari mennyisegben beindulna a gaztermeles a metan-hidratokbol. Az igazi nehezseg nem a technologia a kitermelesre (bar az se egyszeru), hanem inkabb a kolcsonhatasok megertese. 

Altalaban csak nevetni, legfeljebb bosszankodni szoktam a Greenpeace-fele, kereskedelmi alapu kornyezetvedelmi mubalhek kapcsan, vagy amikor a francia parasztok scerelnek eszmet a retegrepesztes karos hatasairol, szinten hozzaerto politikusaikkal, mikozben mindenki szamara nyilvanvalo akinek az IQ-ja nagyobb annal amit egy kezen meg lehet szamolni, hogy kokemeny anyagi csoporterdekek serulnenek, ha a shale gaz termelese beindulna Franciaorszagban. 

A metan-hidratok eseteben azonban vannak ketsegeim, es nyugodtabb lennek, ha tobbet tudnank a termeles varhato harasairol, mielott tulsagosan elorehaladnank.

A felületes szemlélő számára a két terület annyira távol esik egymástól, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől. De - mint ahogy az elmúlt hetek fejleményei mutatják - Magyarországon semmi sem lehetetlen, ergo érdemes megvizsgálnunk, hogy ha nem ragadunk le a liberális dogmáknál, úgymint szénhidrogén-földtan, közgazdaságtan, és "out of the box" gondolkodunk, akkor a magyar családok, és a 2014-es választási győzelem érdekében mit hozhat a konyhára a két dolog összekapcsolása. Mert természetesen az unortodox szemléletnek nem kell csak a költségvetés problémáinak kezelésére korlátozódnia.

Lássuk tehát a probléma lényegét: tekintettel arra, hogy a külföldi befektetőkkel még nem sikerült megértetnünk, hogy nekik miért jó, ha a jelentős kockázatvállalás mellett befektetett pénzükért tisztes hozam helyett farbarugást kapnak, a gázár csökkentésére két lehetőség kínálkozik:

• Csökkenteni kell az energia-árak áfa-tartalmát: ezt minden további nélkül megtehetnénk, de sajnos ezzel a megoldással a saját lábunkba lőnénk, ugyanis a be nem fizetett adó a költségvetésből hiányozna.
• Csökkenteni kell a gáz beszerzési árát: ez már jobban hangzik, tehát vizsgáljuk meg ezt a lehetőséget kicsit konkrétabban.

Mint tudjuk, a hazánkban felhasznált gáz kisebb része hazai termelésből, nagyobbik része pedig importból származik. Mivel azonban technikailag az importhoz vezetékek szükségesek, némileg korlátozottak a lehetőségek. A nyilvánvaló megoldás itt az lenne, hogy egy csapásra hozzáférjünk a vezetékekhez és a gázhoz is, és így azt a hasznot, ami most a gáz termelőjénél és szállítójánál marad, mind rezsicsökkentésre fordíthatjuk. Ehhez nem kell mást tennünk, mint annektálnunk Oroszországot. Történelmileg erre már volt egy kísérletünk, de sajnos jelenleg a korábbi találkozók eredménye inkább az ellenfél győzelmét sejteti. Persze akkor még nem voltunk ilyen gazdasági nagyhatalom, és ilyen bölcs vezérünk sem volt, tehát érdemes legalább megfontolás tárgyává tennünk, hogy nekifussunk-e a dolognak.

A másik, kevésbé agresszív megoldás, hogy más gáztermelő országot annektálunk, itt van mindjárt Mozambik, ahol mostanában hatalmas gázmezőket tártak fel. Portugália semmivel sem előbbrevaló mint mi, tehát ha ők le tudták igázni Mozambikot, akkor mi azt két parlamenti ülés között, hátrakötött kézzel megtesszük. Sajnálatos módon azonban még sok évbe, és még több pénzbe kerülne ezen készletek termelésbe állítása, és mint tudjuk, a családok most vannak nehéz helyzetben, és a választás is közeleg, tehát ezt a kecsegtető lehetőséget meg kell hagynunk a következő ciklusra.

Nem marad más hátra, mint a saját házunk táján körbenézni, mégpedig az unortodoxia szemüvegén keresztül. És íme, itt a megoldás: kormányzó pártunk hű szövetségese, a KDNP nyilván bennfentes kapcsolatokkal bír egyházi körökben, tehát ideje, hogy megdolgozzanak a képviselői helyekért - nem is beszélve más, világiasabb előnyökről - és latba vessék kapcsolatrendszerüket. Hiszen ha Mózesnek sikerült vizet fakasztania a sziklából, akkor semmi ok nincs arra, hogy ebben a nehéz helyzetben mi ne tudnánk gázt fakasztani az alföldi homokból. Felhozható persze, hogy Mózes igazából zsidó volt, ráadásul külföldi, tehát a mai terminológiával élve liberálbolsevik kizsákmányoló, de ezt egy egyszerű jogi trükkel orvosolhatjuk. Elég, ha közbeiktatjuk a Közgép-et, egy szerény marginnal, és máris írhatjuk alá a stratégiai együttműködést, és lám a liberálbolsevik kizsákmányolóból a mi oligarchánk lett. De ismerve a fafejű EU bürokratákat, fel kell készülni arra az esetre is, ha valamiért megkísérelnék megtorpedózni ezt a mindenki számára hasznos megoldást. Természetesen erre a lehetőségre is felkészültünk, hiszen van saját nevelésű vízfakasztónk is, nevezetesen Szent László királyunk. 

Kicsit a dolgok mélyére ásva tehát egyértelmű, hogy a haza és a választási győzelem érdekében az MNB után vigyázó szemünket az egyház felé kell fordítsuk. Hiszen az új pápa nyilván más ügyekkel lesz mostanság elfoglalva, tehát semmi sem akadályoz meg bennünket abban, hogy Matolcsy Györgyöt, miután rendet vágott a renitens MNB-ben, hercegprímássá és esztergomi érsekké avassuk, hogy ilyeténképpen az Egyház is teljes mellszélességgel támogassa nemes céljainkat, a rezsicsökkentést, és a 2014-es választás megnyerését. Még nincs megoldásunk arra, hogy az Ószövetség vonatkozó fejezeteit milyen módon változtassuk meg olymódon, hogy azok összhangban legyenek politikai céljaikkal, de üzenjük ellenségeinknek, hogy ezt is meg fogjuk oldani, ahogyan azt a Magyar Alkotmány esetében is megtettük.

Az, hogy a nem hagyományos gáz és olaj kitermelése gyökeresen átalakította a USA energiahordozó-mérlegét, aligha újdonság bárkinek is. Mellékesen megjegyzem, hogy a munkaerőpiacra és jótékony hatást gyakorolt, mert még a legszerényebb becslések szerint is több százezer, az IHS szerint pedig (http://press.ihs.com/press-release/commodities-pricing-cost/unconventional-oil-and-gas-production-supports-more-17-millio) 1.7 millió ember megélhetését támogatja ez a technológiai forradalom.

Az azonban, hogy milyen sebességgel terjed a nem hagyományos tárolók kutatása a világban, még a szakembereket is meglepte. Ezt a bejegyzést a Shell ukrán projectje kapcsán írom (2013 január 25-én került aláírásra a megállapodás, ami sikeres kutatások esetén 10 mrd dolláros beruházást jelent), de tulajdonképpen szinte minden nap történik valami kisebb, de leginkább nagyobb horderejű bejelentés. 

Ukrajna csak a kisebbek közé tartozik a sorban. Hatalmas gázkészleteket sejtenek Argentínában, Oroszországban, Ausztráliában, Kínában, és még sorolhatnám. Még a Közel-Kelet is kezd felzárkózni, mert bármilyen furcsán hangzik, az Emirátusok, Szaud-Arábia, Omán, Kuwait egyáltalán nem bővelkednek a gázban, a fogyasztásuk pedig rohamosan emelkedik a népesség szaporodásával. Ez alól Katar az egyetlen kivétel, illetve Irán, de  az embargó miatt ez a térségnek nem sokat segít.

És ezek nem azok a Falcon-féle, a befektetők kegyeit elnyerni szándékozó, hangzatos bejelentések, amik a Makói-árok kapcsán megjelentek a magyar sajtóban, hanem valóságalappal bíró hírek.

Nem kétséges, hogy a világ energiahordozó-mérlege, a hagyományos termelő-felhasználó szétválasztódás, hosszú távon a múlté lesz. Már nem az a kérdés, hogy van-e jövője a nem hagyományos tárolók kutatásának az USA-n kívül. hanem hogy mikor éri el a szolgáltató szektor fejlettsége az észak-amerikait. Mert a nem hagyományos gáz nem olcsó gáz, bármennyire is szeretnék sokan ezt a látszatot kelteni. Észak Amerikán kívül jelenleg még alig van olyan előfordulás, amit gazdaságosan lehet művelni. Nyilván ez a helyzet változni fog, ahogy a szolgáltatók kiépítik a kapacitásaikat, de a történet némileg róka-fogta-csuka jellege van, mert a szolgáltató szektor akkor fog nagyobb kapacitásokat telepíteni egy régióba, ha a piac azt megrendelések formájában alátámasztja.

Addig a repesztés marad drága mulatság, és a vállalatoknak nem fogja megérni a nagyobb mezőfejlesztési projecteket elindítani. Óriási szerep hárul ilyen helyzetben a szabályozó államnak: egy megfelelő fiskális politika robbanásszerű növekedést eredményezhet, és még ha első ránézésre úgy tűnhet, hogy az állam nem köt jó üzletet, hosszú távon a mérleg egyértelműen pozitív lesz.

Ilyen szemléletváltás értelemszerűen csak azokban az országokban szükséges, ahol a hagyományos gáztermelésnek már kialakult keretei vannak: az importáló országok esetén a fiskális feltételek rendszerint már eleve kedvezőek, és arra lehet számítani, hogy elsősorban ezekben a régiókban fog a terjeszkedés üteme felgyorsulni.

A nemzetközi olajvállalatoknak ez a technikai forradalom volt nagyjából az utolsó szalmaszál: jelentős hagyományos előfordulások ugyan akadtak, de azért egyre kevésbé, és a cégeknek nem kis nehézséget okozott a készletpótlás. Az NOC-k egyre kevésbé engedték az IOC-ket a saját területükön kutatni,  és az IOC-k legnagyobb kockázata az elmúlt 15 évben a acreage (azaz kutatható terület) hiánya volt. 

Ez változott meg gyökeresen a világban az elmúlt 2-3 évben, új lendületet adva ezzel az IOC-knek, és az egész iparágnak. 

Mindezek tudatában megdöbbentő, hogy Európában egyedül a lengyelek próbálják meglovagolni az új irányt. Csupán az a sajnálatos, hogy az egyetlen ország, ahol a racionalitást nem győzte le a politika, nem nagyon tud látványos sikereket felmutatni. Én mindenesetre drukkolok nekik, és remélem, hogy csak vészmadárkodom. Ha a lengyel modell sikeres lesz, akkor más európai országok sem térhetnek ki sokáig. Sajnos azonban a geológia makacs dolog, és ha a kőzetek nem alkalmasak gáztermelésre, akkor ezen még kormányrendeletek sem fognak változtatni. Se a lengyeleknél, se nálunk, bár nincs kétségem, hogy nálunk azért megpróbálják.

November végén érdekes hír látott világot (bár érdekes módon a "Nagy Gázárcsökkentés Vita"-ban nemigen került az érdeklődés középpontjába), mely szerint a BP-vezette Shah Deniz konzorcium 50%-os részesedést szerezne a Nabucco konzorciumban, mint ahogyan azt tette a TAP (Trans-Adriatic Pipeline) esetében is. Ennek a hírnek több olvasata is van, és miután a dolgok kimenetele alapvető hatással lehet a közép-európai gázárakra, érdemes talán ezeket a lehetőségeket számba venni:

1. Az egyik opció, hogy a szándék valós, és a Shah Deniz konzorcium elkezdte a piacépítést arra az időre, amikor megkezdődik a kitermelés, várhatóan 2017 végén. Hogy miért épen most, annak is meglehet a racionális magyarázata, ugyanis ha a közép európai vevők, látván a Déli Áramlat vezeték előrehaladtát, hosszú távú elkötelezettséget vállalnak orosz gáz vásárlására, akkor a SD gázt sokkal nehezebb lesz a piacon elhelyezni. Most, hogy a Déli Áramlat lassan a megvalósulás útjára lépett, hirtelen nem volt már többé prioritás a BP számára, hogy versenyeztessék a TAP-ot és a Nabucco-t, hanem inkább az vált lényegessé, hogy hihető alternatívát kínáljanak a közép-európai térség államainak, legalább annyira, hogy az orosz szerződések esetében még akár kezdeti rosszabb feltételek mellett is törekedjenek a szerződött mennyiség flexibilitására. Ez persze azt is jelenti, hogy igazi verseny most nem lesz, legfeljebb az fog történni, hogy mindkét vezetékrendszer megléte esetén a SD gázt valamivel az orosz alá fogják árazni, hiszen nem a legolcsóbbnak kell lenniük, csak egy hajszálnyival olcsóbbnak mint az alternatívák, vagyis az orosz gáz. Ez jól működő stratégia lehet, csupán két veszélye van: nem biztos, hogy a vevők elhiszik a szándék komolyságát (lásd alább), illetve nem lehet kizárni, hogy az európai shale gáz boom mégiscsak bekövetkezik, mely esetben már nem lesz elég az orosz gáznál olcsóbbnak lenni, hanem a helyi forrásokkal is kell versenyezni. Ez utóbbira azért viszonylag kevés esély van, de van.
2. Persze az is lehet, hogy az egész nem más, mint blöff. Számos dolog állhat egy ilyen blöff mögött, kezdve helyi ügyektől (pl valamilyen vita az azeri állammal, és kell valami mézesmadzag, stb), egészen olyan ügyekig, aminek semmi köze sem a gázhoz, sem Azerbajdzsánhoz, pl valami vita a BP és a Gazprom között, és így tovább.

Alapelvként le lehet szögezni, hogy egy olajvállalat csak akkor épít gázvezetéket, ha nagyon muszáj neki, vagy valami olyan rész van az állammal kötött szerződésben, amiért ez neki különösen megéri. Hogy itt mi a helyzet, azt pillanatnyilag még nem lehet tudni.  Minden esetre érdekes lesz figyelemmel kísérni, hogy a kezdeményezés megmarad a papírtologatás szintjén, vagy a BP és társai komolyan gondolják az ügyet. Ha igen, akkor ez lehet potenciálisan a legjobb fejlemény, ami a magyar gázfogyasztókkal történhet: ha okosan tárgyal akárki is tárgyal a hosszútávú gázellátás kapcsán, akkor a két felet egymás ellen versenyeztetve még ilyen bizonytalanságok mellett is jelentős előnyöket lehet kiharcolni, és ennek csupán az a feltétele, hogy a SD konzorcium tárgyalási pozícióban legyen legalább a gázszerződés fő pontjai vonatkozásában. 

Mindenekelott elnezest az ekezetek nelkuli szovegert: nem szokasom, de most kivetelt teszek, mert a hir fontosabb annal, hogy varjak.

A Kormany ugyanis ugy dontott, hogy 10%-kal csokkenti a gazarakat (es a villany arat is, de ezt most nem taglalnam).

Nem akarom senki lelkesedeset lehuteni, de semmi racionalis ok nincs arra, hogy a Kormany a beszerzesi oldalon arcsokkentest feltetelezzen. A hosszutavu gazszerzodesek lejartaig az orosz import gazarak maradnak, es utana is ketseges, hogy sikerul-e azokat lejjebb vinni, illetve az olajar-indexalast megszuntetni vagy legalabbis jelentosen csokkenteni. A hazai kitermeles sulya csokken, es spot alapon kulfoldrol sem latok olyan forrast, ami elerheto lenne, es olcsobban lenne arazva, legalabbis nem rovid tavon. A lengyel piacrol eppen most vonulnak ki a nagy szereplok, Ukrajna meg csak most kezt beindulni palagaz ugyben es exportra amugy se nagyon fog jutni abbol a gazbol.

Mukodesi koltsegek teren vannak ketsegeim, hogy a 10% fedezetet elo lehetne teremteni, kiveve ha fejlesztesi koltsegeket sporolnak meg, ami rovid tavon mukodhet, de hosszu tavon visszaut: mellesleg, ha csak a 2014-ig , azaz a kovetkezo valasztasokig terjedo idoszakra gondolunk, akkor ez realis lehetoseg.

Esetleg az is elkepzelheto, hogy a kisebb fogyasztas miatt tele levo gaztarolokbol kezdik fokozottan kivenni a gazt, aminek az atlag beszerzesi ara nemileg alacsonyabb lehet, mint a mostani. Ennek azonban vannak korlatai, es egy hataron tul ez mar ellatasbiztonsagi kockazatot jelent.

A masik fejlemeny a MOL omani kutatasi engedelye, amivel kapcsolatban meglehetosen ambiciozus szamok hangzottak el: ezt azert a helyen kell kezelnunk, mert a 66-os blokk egy meglehetosen alulkutatott teruleten van, kivul a klasszikus omani medenceken (illetve egeszen pontosan annak a peremvideken helyezkedik el), tehat jelentos a kutatasi kockazata. Ne felejtsuk el, hogy a MOL mar 2007 ota jelen van Omanban, es eddig meg nem sok pozitiv hirt hallottunk onnan. A medenceperemeken tobb helyen talaltak ugynevezett "tight gas"-t, de ezek gazdasagossagat meg bizonyitani kell az ottani korulmenyek kozott.

Es vegul egy rovid komment az energiaugyekert felelos helyettes allamtitkar hirtelen tavozasarol: sajnalatos fejlemeny, hogy a hosszu ideje kronikus szakerto-hianyban szenvedo tarcanal egy vezeto hazai szakember olyan helyzetbe kenyszerul, hogy ha tukorbe akar nezni reggel, akkor fel kell allnia. Ezek utan az a kerdes, hogy akik maradtak, azok azert maradtak mert (1) tudjak, hogy mit csinalnak, de gatlastalan opportunistak, vagy (2) nem is tudjak, hogy mit csinalnak, de ez nem akadalyozza meg oket abban, hogy csinaljak. Mindenkinek a sajat belatasara bizom, hogy melyik variacioban higgyen, de sajnos en harmadikat nemigen latok.

Az MVM tovább halad a pártunk és kormányunk által kijelölt úton, mint arról a minap értesülhettünk a híradásokból, miután aláírta a Gazprommal a Déli Áramlat magyarországi szakaszának megépítéséről szóló megállapodást. Ennek apropóján érdemes végiggondolni, hogy ez mit is jelent a hazai gázellátás szempontjából. 

Először is, a Déli Áramlat megépítésével a Nabucco sorsa nagyjából megpecsételődött, mert aligha valószínű, hogy  bárki hajlandó lenne hasonló méretű project finanszírozására akkor, amikor Magyarország gázellátása a vezeték megépítésével gyakorlatilag megoldódik. 

Másodszor, a Déli Áramlat újabb 30+ évre az orosz forrásokhoz köti a hazai ellátást. Ez önmagában aligha meglepő, hiszen ezt diktálják az energetikai és geopolitikai realitások, de ezek után önámítás lenne LNG-ről meg hasonlókról fantáziálni, mert gazdaságilag értelmetlen az egész.

Harmadszor, a stratégiai gáztároló léte a vezeték megépítése után értelmét veszti, legalábbis ami a létrehozatalát kiváltó tényezőket illeti. Nemigen képzelhető el ugyanis olyan helyzet, hogy a gázellátás biztonságát bármi olyan mértékben veszélyeztesse, hogy a stratégiai gáztartalékot igénybe kelljen venni. Mellékesen szólva, az aláírás időzítése nem jön rosszul az államnak a gáztárolókról szóló ártárgyalások közepén, hiszen az E.ON-nál is pontosan tudják, hogy a vezeték megépítésével a tározók jelentősége némileg csökken, és ennek valahogyan az árban is jelentkeznie kell. Ez persze nem jelenti azt, hogy szükségtelenné válnak, de szerepük átalakulhat. 

A források diverzifikálásának stratégiai szükséglete ettől még megmarad, sőt szerintem a helyzet ebből a szempontból csak romlik, mert az ellátásbiztonságra alapuló, gazdaságilag nehezen számszerűsíthető, de valós veszély megszűnni látszik. A fő kérdés az - és erre csak néhány hónap múlva fogunk választ kapni - hogy a magyar fél tárgyalási pozíciója hogyan változik ezzel a lépéssel a hosszú távú gázszerződések vonatkozásában. A gazdasági logika azt diktálná, hogy ilyen beruházás mellett csak akkor szabad elköteleződni, ha a Gazprom az eddigieknél kedvezőbb feltételek mellett vállalja az ország gázellátását. 

Reménykedjünk benne, hogy ezt az MVM-nél, illetve az illetékes kormányhivatalokban is így látták, amikor a megállapodást előkészítették.

Tegnap egy erősen hangulatkeltő címmel jelent meg egy cikk ay index.hu-n (http://index.hu/gazdasag/2012/10/11/kiszarad_a_baratsag-vezetek/), ami úgy gondolom némi árnyalásra szorul. A szóban forgó orosz úriember csupán annyit állított, hogy azok a fimomítók, amiket a Barátság-vezetéken keresztül kapnak olajat, nehéz helyzetbe kerülhetnek. Nem azért, mert nem lesz olaj, hanem azért, mert a gazdaságosságuk megkérdőjeleződik. 

Ahhoz, hogy megértsük, ez mit is jelent, egy kicsit mélyebbre kell ásnunk a finomítás gazdaságtanába, és az orosz exportkapacitásokba valamint az orosz belföldi piac fejlődésébe. Nem vagyok egy finomítói szakember, és olajkereskedő sem, de pár dolog azért félig kívülállóként is eléggé világos:

1. A MOL Csoport finomítóinak többsége (Dunai Finomító, Slovnaft, Ina-Sisak) orosz olajat használ, ami a Barátság-vezetéken érkezik. Hagyományosan ez az olaj, amit a kereskedők Ural-nak neveznek (más néven REBCO, azaz Russian Export Blend Crude Oil), kissé rosszabb minőségű, mint a Brent, ami az európai referencia.
2. A MOL finomítói, nem kis beruházások árán, képesek a magasabb kéntartalmú és nehezebb orosz olaj feldolgozására, és ez a múltban jelentős versenyelőnyt eredményezett..
3. Historikusan az Ural a nyugat-európai mértékadó crude-hoz képest (Brent) viszonylag jelentős diszkont áron került értékesítésre. Ennek a minőség csak részben volt oka: legalább annyira fontos tényező volt, hogy az orosz belföldi árak nyomottak voltak, az export infrastruktúra kapacitása pedig limitált. A MOL még a 2000-évek közepén is 5% feletti diszkonttal számolt.
4. Ehhez képest a mostani piaci helyzet az, hogy a diszkont az 1-2 $/bbl tartományban mozog. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy 20 éve az orosz stratégiai prioritások között szerepel az export kapacitások bővítése, ami mára nagyrészt meg is valósult. Továbbá az is fontos szerepet játszik, hogy az orosz belföldi kereslet erősödik, ezért a termelőkre nem nehezedik akkora nyomás, hogy minden áron exportáljanak.

Az Ural-Brent spread csökkenésével a MOL finomítóinak versenyképessége jelentősen csökkent a többi finomítóhoz képest, és ez meg is látszik a finomítói ágazat eredményességén. A bejelentett takarékossági intézkedések csak hangulatjavító hatásúak, legalábbis a pénzpiacok számára, érdemi változást alig fognak hozni.  A világon mindenütt csökkent, vagy teljesen el is tűnt a finomítói ágazat eredménytermelő képessége, és a MOL helyzetét a versenyképesség relatív csökkenése csak tovább súlyosbítja. 

Orosz barátunk tehát csak a gazdasági realitásra utalt. Olaj lesz, de az 5% feletti diszkont már a múlté: most az eladó diktál, és ha a MOL és társai működtetni akarják a finomítóikat, akkor a megváltozott piaci helyzetnek megfelelő árat kell fizetniük a kőolajért.

Az utóbbi hetekben vezető helyen szerepelt a hírekben az E.ON tulajdonában lévő gáz nagykereskedő (E.ON  Földgáz Trade Zrt) és a gáztároló cég (E.ON Földgáz Storage Zrt) visszavásárlása, a stratégiai iparágak állami ellenőrzés alá vonásának következő lépéseként. 

Sokan talán nem emlékeznek rá, hogy miért is kerültek ezek a cégek anno az E.ON tulajdonába, úgyhogy gondoltam talán érdemes felidézni, hogy mi történt 10-12 évvel ezelőtt, akkor talán megfelelően tudjuk értékelni a jelenlegi kormányzati szándékot. Következzen tehát egy kis múltidézés:

1999-2000 között a nemrégiben hatalomra került Fidesz kormány meghirdette, hogy Magyarországon az infláció nem lehet magasabb, mint 6% (ha emlékezetem nem csal), következésképpen a lakossági gázárak növekedésének mértékét is maximalizálták. Az import gáz ára akkoriban magasabb volt mint a hazai, a veszteséget tehát a nagykereskedőnek, vagyis akkoriban a MOL-nak kellett lenyelnie. A mostani londoni nagykövet, Csák János, aki akkor a MOL elnöke volt ezt szóvá is tette kormánykörökben, ahol kapott egy nagy pofoncsapást, és utána gyorsan le is mondott, átadván helyét Hernádi Zsoltnak. Helyesen felmérvén a politikai erőviszonyokat, Hernádi egyik legfontosabb stratégiai célja volt a gáz üzletág, vagy legalábbis annak egyes részeinek értékesítése. A MOL ugyanis milliárd dolláros nagyságrendű veszteséget szenvedett a gáz értékesítésen fellépő veszteségek miatt.

Ekkor került a képbe az E.ON, aki végül megvette a gáz nagykereskedőt, abban bízva, hogy amit a MOL-lal meg lehetett csinálni, azt nem lehet egy nagy német céggel az EU csatlakozás előtt. 

A gáztárolók értékesítése mögött egyszerűbb indokok álltak: egyrészt az E.ON nemigen vállalta volna be a kereskedő cég megvételét materiális fizikai asset nélkül, és a szállítás és a gáztárolás közül a gáztárolás eladása volt a politikailag védhetőbb, másrészt a tároló infrastruktúra fejlesztése jelentős tőkeigénnyel járt, amit az E.ON könnyebben tudott finanszírozni, mint az akkori MOL, aminek eladósodottsági mutatója az egekbe szökött az alacsony olajár és a gázárakon elszenvedett veszteségek miatt. A gáztároló alapvetően infrastruktúra business, a megtérülés alacsony, és megfelelő profitot csak úgy lehet elérni, ha kevés saját tőkét és sok külső forrást használunk a finanszírozáshoz.

Most pedig nézzük, hogy változott-e valami, ami miatt ma jobb üzlet számunkra, a végszámlát fizető adófizetők és gázfelhasználók számára a fenti tevékenységek visszavásárlása, azaz lesz-e olcsóbb gáz emiatt:

1. A gáztárolás üzemeltetése nem lesz olcsóbb, és ha gazdasági logikát követünk, akkor az E.ON nem fogja áron alul értékesíteni ezeket az eszközöket, és ebbe bele fogja számítani azokat a díjakat is, pl management fee, amik esetleg később napi szinten esetleg csökkenthetik a költségeket. Végeredményben tehát annyi történik, hogy az opex (operative expenditures) csökken, de a csökkenés az akvizíciós költségekben megjelenik, vagyis előre megfizetjük. 
2. Ennél komplexebb a gázbeszerzés költsége: ahhoz, hogy ott jelentősebb megtakarítást érjünk el, az szükséges, hogy (1) eredményesebben tárgyaljunk mint az E.ON, vagy (2) olyan források kerüljenek a beszerzési mixbe, amikkel eddig nem számolt az E.ON. Sajnos nem nagyon látom, hogy az első feltétel miként tudna megvalósulni akkor, amikor éppen mostanában tapostunk az orosz medve lábára a Surgutneftegaz MOL-tulajdona körüli huzavonában, és az aktuális kormány Moszkvához fűződő viszonya finoman szólva nem felhőtlen. A másik feltétel, a különböző beszerzési mix pedig nekem nem tűnik reálisnak, legalábbis nem annyira, hogy emiatt jelentős engedményeket tudnánk elérni a hamarosan megújítandó hosszútávú gázszerződés megkötésekor. Elképzelhető egy olyan megoldás, hogy csökkentjük a lekötött gáz mennyiségét, és növeljük a spot beszerzésekét, de ehhez az kell, hogy olcsóbb, nem orosz gázt jelentős mennyiségben be tudjunk hozni. Erre igazán a közép-európai nem konvencionális gáz lenne a megoldás, de a közelmúltban publikált átfogó EU study sajnos ennek éppen az ellenkezőjét sugallta. Marad tehát a keleti import, ami a Nabucco megvalósulása esetén megoldás lehet, de a Nabucco még mindig csak papíron létezik, és a Déli Áramlat megépítésével létjogosultsága erősen megkérdőjeleződött. 

Összességében tehát a kormány szándéka inkább politikai mint gazdasági racionalitáson alapul. Némileg át lehet strukturálni a költségszerkezetet, és csökkenteni a működési költséget néhány elemmel, de ennek hatása alighanem minimális lesz, és ezt a különbséget is megfizetjük előre a vételárban. Gázforrások kapcsán pedig sajnos az a helyzet, hogy a hosszútávú gázszerződésekben lekötött, és minden bizonnyal továbbra is olajárhoz rögzített, tehát drága hányad csökkentése csak jelentős ellátásbiztonsági kockázat vállalásával lehetséges, és még az sem garantálja az olcsóbb gázárat. 

Az E.ON persze szívesen megszabadulna a nagykereskedő cégtől, amit már eredetileg se nagyon akart, de a tárolók árát meg fogja lérni.

Bónuszként pedig magyarázat a bejegyzés címéhez, ami nem tűnik a témához kapcsolódónak, pedig az: anno, amikor Pál László, a MOL egykori elnöke egy alkalmommal megkérdezte Rem Vyakhirev elvtársát, a Gazprom akkori nagyhatalmú elnökét, hogy nem-e lehetne elhozni a Gazprom hálózatán a magyar állam Tengizben ragadt gázát, ez volt Vyiakhirev elvtárs válasza. Sajnos a helyzet azóta se sokat változott, és olcsó, pl amerikai gázt nemigen tudunk másképpen behozni, még akkor sem, ha fellobogózzuk a szállítóeszközt a nemzeti trikolórral.

Tisztelt Olvasóim!

Tudtotokon kívül nagyon szép születésnapi meglepetést szereztetek, ugyanis a blog a szakértői kategóriában az összesített rangsor negyedik helyén végzett, amire egyáltalán nem számítottam. Mindenesetre nagyon köszönöm a támogatást, különösen azoknak, akik kommentjeikkel hozzájárultak a blog színvonalának emeléséhez.

Ígérem, hogy ezentúl igyekszem gyorsabban reagálni az eseményekre, ugyanis erős lelkiismeret-furdalásom van, hogy június eleje óta nem írtam semmi új bejegyzést, pedig az élet nem állt meg az iparban.

Még egyszer köszönöm a megelőlegezett bizalmat:

Silvestris

Innovatív nemzeti olajvallalatunk, az MVM újabb ötlettel állt elő, miszerint ambiciózus terveket dédelget a már többször eltemetett, de újra és újra felámadó Adria LNG-vel kapcsolatban. Néhány kérdés azért felmerül bennem, hogy mennyire jó is ez az ötlet:

1. Az LNG piac alapvetően hosszútávú szerződések alapján működik. Az LNG üzemek építése nem olcsó mulatság (egy 10ktpa, 2 train üzem kb 10 mrd dollár), ezért az építtetők és a finanszírozó bankok addig egy kapavágást nem tesznek, amíg a termelés nagy része nincs lekötve hosszútávú szerződésekkel. Manapság azért hagynak egy kis rést a spot piacnak is, de ez kisebb mennyiség, es bizonytalan.
2. Következésképpen, még ha meg is valósul az Adria LNG, érdemi diverzifikációt az orosz gáz mellett ez csak akkor jelent, ha a magyar importőr készen áll arra, hogy elkötelezze magát az orosz szerződések mellett (vagy helyett) 20 évre, adott áron LNG vásárlására. 
3. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az LNG szállítás kb 4-6 ezer km vezetékhosszon túl válik versenyképessé, tehát még ha a Nabucco-t vagy a South Stream-et vesszük is alapul, és a feed gáz ára megegyezik, akkor is az LNG gáz drágább lesz mint a vezetékes. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy az orosz gáz többnyire meglévő vezetéken jön. Tehát nehezen tudok olyan helyzetet elképzelni, hogy hosszútávú szerződés vonatkozásában olcsóbban tudjunk gázt beszerezni, mint a meglévő forrásokból.
4. Ha az LNG csak arra kell, hogy egy esetleges orosz gázkimaradás esetén legyen tartalék, arra ott a stratégiai gáztároló, és egyébként is arra inkább megfelel ha az un. interconnectorokat fejlesztjük, lsd a 2006-os gázválság történetét.
5. Ha az LNG csak vésztartalék, akkor az meg végképp nem lesz olcsóbb, mint az egyéb forrásból származó gáz. Az LNG traderek is olvasnak újságot, és ha hirtelen megjelenik egy igény spot cargora egy gázválság közepén, akkor az annak megfelelően lesz árazva.
6. És végül magáról az Adria LNG-ről: ez egy régi történet, a horvát állam már vagy 7-8 éve dédelgeti, de érdemi előrelépés nem történt. Ennek egyrészt környezetvédelmi okai vannak, másrészt pedig van egy már működő fogadó és regas terminál Észak-Olaszországban, tehát az Adria LNG stratégiai létjogosultsága már csak ezért is megkérdőjelezhető. Olaszország már így is közel került ahhoz, hogy többlet gáza legyen hosszútávú szerződésekből, tehát megint csak az interconnector fejlesztés lehet a hatékonyabb és gazdaságosabb megoldás, és nem egy új LNG terminál. 

Miközben a világnak a CNN-ből tájékozódó része azon meditál, hogy mikorra válik az USA gázexportőr nagyhatalommá, a globusz ellentétes oldalán, távol a CNN kameráitól olyan történik, ami valóban átírhatja az energiaipari előrejelzéseket. 

Öt éve Kelet-Afrikáról nagyon kevesen gondolták, hogy valaha is felkerül az olajipari világtérképre. A kétévente megrendezésre kerülő East Africa Petroleum Conference békés kis családi összejövetel volt, ahol néhány exóta sörözgetett az érintett országok olajminiszereivel és egyéb kormánytisztviselőivel, mármár rejtőjenői szintű lagymatag semmittevésben.

Aztán egyszercsak történt valami: néhány vállalkozó szellemű cég ránézett a térképre, és rájött, hogy Kelet-Afrika partjainál terül el a világ egyik legkevésbé megkutatott kontinentális selfje, ami ráadásul bizonyítottan egy szénhidrogénben gazdag régió, hiszen Madagaszkáron már hosszú ideje ismertek voltak nagyon számottevő extra nehézolaj előfordulások, a felszínen is. Az érintett országok ekkor kezdték el a kutatási blokkok kialakítását és a kutatási jogokra vonatkozó szerződések aláírását. 

Nem kellett hozzá négy év sem, hogy az első találatok megszülessenek. Ma ott tartunk, hogy az Anadarko, az első fecske, lassan megbizonyosodik róla, hogy az eddig különállónak vélt, de önmagában is számottevő találatai valójában egy gigantikus gázmező részei. Ugyanez a helyzet az ENI-vel. Mindkét cég állítása szerint  a mozambiki találataik a cégeik történetének legnagyobb gáztalálatát jelentik. 

A helyzet hasonló Tanzániában is, ahol a BG-Ophir konzorcium egyik találatot éri el a másik után. 

A Cove Energy nevű kis cég 2005-ben 12 millió dollárt kockáztatott, hogy megszerezzen egy kutatási blokkot Mozambikban, az un. Area 1 blokkot. Ma a cégért a Shell és a PTTEP verseng, és a licit pillanatnyilag 2.1 milliárd dollárnál tart. 

A japán és koreai LNG vevők Kelet-Afrikára úgy tekintenek, mint az ausztrál LNG stratégiai alternatívájára, és nemigen szándékoznak országaik energiaellátásának jövőjét néhány Sarah Palin szintű féldebil idióta amerikai politikus kezébe tenni, akik - vallásos rémálmaikban - esetleg kitalálják, hogy a rétegrepesztés az isteni szándék ellen való,  ez esetben ugyanis az amerikai gázcsoda megszűnik, és az LNG export terminálok (már ha valaki egyáltalán megépíti őket)  gáz nélkül maradnak. És itt most ne azokra a kisebb léptékű projectekre gondoljunk, amiket korábban regas terminálként LNG fogadására szándékoztak kialakítani, és most import LNG híján megpróbálják valahogy hasznosítani, hanem world-class LNG terminálokra, amihez 4-6 tcf gázkészlet szükséges, politikai kockázat nélkül.

Minden politikai támogatás ellenére a Nabucco című szappanopera a jelek szerint közeleg a végkifejlethez. Az RWE kiválásával, valamint a Déli Áramlat munkálatainak megkezdésével alighanem megszünik a próbálkozás létjogosultsága. Az orosz fél döntése, miszerint megkezdődik az építkezés, valószínűleg osszefügg az ukrán-orosz tárgyalások (le)állásával az ukrán vezetékhálózatban történő orosz tulajdonszerzésről. Az orosz fél stratégiai célja a Déli Áramlat lebegtetésével vélhetően az ukrán tárgyalási pozíció gyengítése volt: ha ugyanis tényleg megépül a Déli Áramlat, és Oroszország Ukrajna megkerülésével el tudja érni DK-európai vevőit, akkor az ukrán fél nem sok jóra számíthat. Lehet, hogy most is csak blöffről van szó, de a korábbi fenyegetőzésekkel ellentétben az oroszok most tényleg megelégelhették a birkózást szláv testvéreikkel, és döntöttek, hogy megoldják a dolgot az ukránok nélkül. A pillanat kedvező most az orosz TOP (Take or Pay) szerződések újratárgyalására. A nagy vevők, akik eddig azért valamennyire bíztak abban, hogy talán hozzáférnek azeri vagy türkmén és iráni gázhoz, vagy reménykedtek lengyel palagáz projectek gyors sikerében, most kicsit elvesztették a fonalat. Az oroszok ráadásul még meg is édesítették a pirulát azzal, hogy egyes vevőiknek árengedményeket tettek. A szerződések újrakötésével az orosz hegemónia további 10-15 évre biztosítva lesz, úgyhogy jobb lesz felkészülni a magas gázárakra, és elkezdeni gondolkodni azon, miként is lehetne mégiscsak kandallót varázsolni a nappaliba. 

A napokban több portálon megjelent a hír, miszerint az Ascent Resources nevű brit cég jelentősebb mennyiségű földgázt talált Petesháza térségében. Néhány gondolat ezzel kapcsolatban, hogy a helyén tudjuk kezelni ezt a hírt:

1. Az, hogy Petesháza (illetve a magyar oldalon Lovászi) további készleteket rejthet a már régóta ismerten kivül, nem újdonság. Lovásziban már a 40-es évek óta folyik olaj- és gáztermelés, és volt Petesházán termelés a mélyebb rétegekből is, csak akkor még nem alkalmaztak repesztést.
2. A mostani hír érdekessége és aktualitása az, hogy most először vannak arra utaló jelek, hogy az eddig ismert telepek mellett (A, B, C, D, E) a mélyebb (F) telepből is lehetséges jelentősebb mennyiségű termelés.

Ezzel együtt azért vannak kérdőjelek. A hírek kb 12 milliárd m3 gázról szólnak, ez nagyjából 400 bcf. Sajnos a hírekből nem derül ki pontosan, hogy mire is vonatkozik ez a szám, de valószínűsithető, hogy ez az RPS által készített készlet auditból származik, és az abban szereplő D, E és K telepek P50 (ez 50%-os valószínűséget jelent) kezdeti vagyonára utal. Ami ezt megkérdőjelezi, az az, hogy a K telepben végzett teszt a Pg-10 fúrásban vizet talált, illetve hogy sikeres repesztés ugyanebben a fúrásban a készletszámításban nem szereplő F telepben történt. Tehát a legtöbb, amit mondhatunk az az, hogy még erős kérdőjelek vannak azzal kapcsolatban, hogy valójában mekkora vagyonról beszélünk, illetve hogy kezdeti földgázvagyonról, vagy kitermelhető készletról van-e szó. Amennyiben kezdeti vagyonról beszélünk, akkor abban az esetben az Ascent weboldala szerint több termelésbe állítási koncepciót vizsgáltak, és ha a szerintem legvalószínűbbnek tartott 2, verzió kerül megvalósításra, akkor a kitermelhető gáz csak ennek negyede. De továbbra sem világos, hogy van-e akkora készlet, ami alátámasztja ennek a koncepciónak a megvalósítását.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a várt 6 mmscfpd hozam helyett a Pg-11A fúrásban csak ennek a harmadát érték el, bár kétségtelen, hogy a Pg-10-ben viszont 8 mmscfpd feletti hozammal stabilizálódott a kút.

Összességében csak annyi történt, hogy van egy sikeres, egy kevésbé sikeres és egy sikertelen repesztésünk és kapcsolódó tesztünk. A végeredmény mérsékelt optimizmusra adhat okot, de még távol vagyunk attól, hogy valaki 110-250 millió dollárt hajlandó legyen elkölteni a termelésbe állításra.

Nemigen szándékoztam e blog keretében politikával foglalkozni, és - bár a cím egyesekben ilyen asszociációkat kelthet - most sem fogom tenni. Azaz nem fogom az MVM és az előző illetve a mostani kormányzat közötti kapcsolatot firtatni. Csupán egy célom van ezzel a bejegyzessel, nevezetesen, hogy az MVM gázvezeték-építési ambicióit iparági trendek szempontjábol is értelmezzem.

Ugyanis az, hogy egy olajcég, jelen esetben a MOL, nem akar vezetéképítéssel és üzembentartással foglalkozni, az teljesen természetes. Már az is meglepő volt, hogy annak idején, amikor a MOL eladta gáz üzletágának egy részét, akkor nem ment vele a hálózat is: ez alighanem valamiféle politikai alku eredménye lehetett, de ebbe nem mennék bele. Vezetékeket olajcégek csak akkor építenek maguk, ha ahhoz valamilyen stratégiai érdek fűződik (ha valakit érdekel a téma, akkor ajánlom elolvasásra Steve LeVine könyvét, a "The Oil and the Glory"-t, ami részben a kaszpi-tengeri olajvezetékekről szól). Ilyen pl a Csád-Kamerun vezeték, vagy a CPC (Caspian Pipeline Consortium).

Senkit ne tévesszen meg a MOL és  CEZ látványos összeborulása: az egyértelműen csak annak volt köszönhető, hogy az OMV elleni csatában a CEZ a MOL mellé állt és hajlandó volt MOL részvényeket átvenni abból a csomagból amit a MOL saját maga vásárolt fel a háborús időszakban.

Normális körülmények a között a vezetékek építésével, finanszírozásával és üzemben tartásával erre specializálódott társaságok foglalkoznak, akár államiak, akár (részben vagy egészben) magántulajdonúak. Ennek többnyire az az oka, hogy a vezetéképítés és üzembentartás egy alacsony hozamú, de nagyon biztos befektetés, általában könnyen finanszírozható, de az olajcégekhez képest magas lesz a debt-to-equity arány. Az olajcégek részvényesei pedig ezt csak egy bizonyos határig viselik el. Más szóval, a tőkeszerkezet optimuma máshol van egy vezetéképítő és fenntartó cégnél (lehet akár 70-30 is az arány a hitel javára, vagy szélsőséges esetben 80-20), mint egy olajcégnél, ahol 40-60 már kockázatosnak minősíthető még egy stabil portfolio mellett is, de egy kutatási fókuszú cégnél alighanem 0-100 lesz a helyzet, azaz mindent saját tőkéből finanszíroznak. 

A villamos távvezetékek és a gázvezetékek ilyen szempontból nem nagyon különböznek, tehát pusztán gazdasági szempontból abszolut van annak racionalitása, hogy az MVM vegye át fokozatosan az FGSZ szerepét. Hogy ez mit jelent az FGSZ szempontjából, azt még pillanatnyilag nehéz felmérni, de hosszú távon a racionalitás azt diktálná, hogy a jövőbeni Magyar Villamos (és Gázipari) Művek és az FGSZ között szorosabb kapcsolat alakuljon ki.

Kövezzenek meg, de én igenis látok gazdasági logikát a lépések mögött, bár azzal egyet kell értenem, hogy a döntések aligha ezen logika mentén születtek. 

Értem én, hogy kellenek az új hírek a bulvársajtóban, de akkor írjanak inkább Kiszel Tündéről, annak a szerencsétlennek az észjárását még egy Blikk-es újságíró is bátran kritizálhatja anélkül, hogy szellemi felsőbbrendűségéhez a legkisebb kétség férne. Kövezzenek meg, de - öreg ember lévén -  én már csak azokat a híreket szeretem, ahol a szerzők azért minimális erőfeszítést tettek arra, hogy megértsék, miről is írnak. Igen, tudom, hogy a napjaim meg vannak számlálva.

Némi szünet után megint ingerem volt billentyűzetet ragadni, amikor több fórumon ismét felütötte a fejét a Makó jelenség. Bizonyára emlékeznek még arra az időszakra, amikor a Falcon/Exxon/MOL kutatásai kapcsán már egy új Kuwait-ot vizionáltak egyes tollnokok Csongrád megyében (csak megjegyzem, hogy 1 perc google használat után ráhöhettek volna, hogy inkább Doha a helyes megfejtés, gáz ugyanis inkább Katarban van, annak pedig Doha a fővárosa).

Ennek a mostani nekibuzdulásnak még a makóinál is bombasztikusabb oka van: nevezetesen, a MOL ás a RAG (www.rohoel.at) kutatási együttműködést írt alá az Inke kutatási blokkra. 

Mi ebben a bombasztikus? Abszolute semmi. Az Inke blokk egy magasabb kockázatú, de nem teljesen reménytelen kutatási terület. Ha jól emlékszem, a Matra Petroleum kezében volt a licenc, amiről én azt gondoltam, hogy végül a Magyar Horizonthoz került, de lehet, hogy az egy szomszédos blokk. Nem ismerem a részleteket, és a MOL és a RAG közötti szerződés sem nyilvános, de az iparban teljesen megszokott eljárás, hogy a kockázatok megosztása végett a kutatást nem egy cég végzi 100%-os tulajdonnal (ez az állami, illetve volt állami cégekre jellemző inkább), hanem partnereket von be. Figyelemmel kísérve a MOL gyakorlatát, és a jelenlegi kommunikációját, ami az organikus upstream növekedést helyezi előtérbe, én inkább azt mondanám, hogy kifejezetten kockázatos és drága projectről lehet szó, aminek mondjuk azért ellentmond, hogy a RAG egy meglehetősen konzervatív cég.  

De egy új Dallas-t vizionálni erre alapozva kb olyan túlzás, mintha valaki Fásy Zsülike esélyességét latolgatná a Grammy díjra. 

Két projekt is kritikus fázisba ért a napokban, és fontosnak tartok röviden reagálni a témában egy meghatározónak tűnhető fejleményre. 

Az egyik projekt a San Leon fúrása, ami klasszikus shale gas, vagy ahogyan mostanában magyarul elnevezték, palagáz. Még nem lehet pontosan tudni, hogy milyen beáramlást fognak elérni a rétegrepesztés után, szóval itt még nincs konklúzió. Annyit kell erről a projektről tudni, hogy viszonylag kisebb a mélység, és emiatt a fúrási költségek alacsonyabbak, tehát alacsonyabb hozamok mellett is kifizetődő a fúrás.

A másik project az Aurelian fúrása a poznani blokkban, ami viszont a repesztés után a várt 16-20 mmcfpd hegyett csak 6-8 mmscfpd körül látszik stabilizálódni. A hír hatására ay Aurelian részvényei több mint 60%-ot zúgtak pénteken, és némileg lerántották a többi cég papírjait is, bár nem ilyen mértékben.

Ami azonban a lényeg, hogy a két projekt alma és körte: az Aurelian projektje mély tight gas projekt, ahol a magas fúrási költségek miatt (20 millió euro körül) a jelenleg mért hozamok mellett a kutak nem rentábilisak, és akkor még nem beszéltünk az egyéb beruházásokról. Itt egy alacsony permeabilitású Rotliegend tárolóról van szó, ami Németországban több helyen termel, és egész Nyugat-Európában fontos tároló, bár a lengyel területen a mélység nagyobb.

Geológiailag tehát a két projektnek semmi köze egymáshoz: az Aurelian projekt (eddigi) sikertelensége semmilyen kiindulási alapot nem ad a San Leon és a többiek shale projektjei perspektivitásának megállapításához.

 Egy téma, amiről már régen szerettem volna írni, csak nem jutott rá idő. Most azonban a téma két dolog miatt is fokozottan aktuális: 

• Az egyik, hogy a Vallares, Tony Edward új cége amiről már egy korábbi posztban írtam, jelentős pozíciót szerzett az országban (vagyis inkább tartományban) azzal, hogy szövetségre lépett e Genel Enerji-vel Kurdisztánban.
• A másik, hogy a MOL kurdisztáni partnere, a Gulf Keystone árulja a MOL-os blokkban lévő kisebbségi részesedését.

Nem akarnám a fenti két hírt részletesen kommentálni, nem ez a célom a poszttal, hanem hogy egy kicsit megvilágítsam, mi is történik az országban, legalábbis ahogy kívülről látszik: semmiképpen se bátorkodnám magam bennfentesnek nevezni.

Kicsit távolról kell kezdeni, ahhoz, hogy megértsük a szituációt. A mai Irak teruletén historikusan két nagy termelő régió alakult ki mér a 19. század végén. Az egyik az északi régió, nagyrészt a mai KRG (Kurdish Regional Government) terület, de nem teljesen, a másik pedig délen Baszra környékén. Szaddam idejében az iparág is ementén volt felosztva egy Északi és egy Déli Olajtársaságra. 

Az első iraki háború után a USA támogatásával létrejött a Kurd Regionális Kormányzat, és ellentétben Irak többi területével, viszonylag békésen fejlődött az utóbbi évtizedben, különösebb háborús intermezzó nélkül, bár formailag továbbra is a szövetségi Irak része maradt. 

A feszültséget az okozta, hogy a KRG, és ambiciózus energiaminisztere, Ashti, megelégelte, hogy semmi nem történik Bagdadban az olajvagyon kiaknázására, és saját hatáskörben a KRG kiírt egy bid-round-ot, amin számos kis és közepes cég vett részt és szerzett kutatási blokkokat vagy éppenséggel termelésre alkalmas mezőt. Az olajtársaságok és a KRG között úgynevezett Production Sharing Agreement köttetett minden érintett blokkra. 

A központi kormányzat azonban másban gondolkodott: a két első iraki bid round, amik keretében a legnagyobb mezők rehabilitálására írtak ki pályázatot, az úgynevezett service contract modellt alkalmazta, és láthatólag az iraki kormányzat ragaszkodik ehhez a megoldáshoz. Az alapvető különbség, hpgy amíg PSA esetében az olajtársaság szereteltetheti a könyveiben az olkajkészlet egy részét, a service agreement keretében ez alig lehetséges, noha egyes cégek próbálkoznak vele. 

A vita a központi kormány és a KRG között odáig fajult, hogy a központi kormány illegálisnak minősítette a kurd szerződéseket, valamint nem tette lehetővé az olajexportot az iraki hálózaton keresztül.

Mostanra azonban úgy tűnik, hogy látszik a fény az alagút végén. A kurd export megindult dél felé, és a kurdisztáni szerződések külföldi partnerei legalább annyit elértek, hogy a cost oil hányadot (ami a költségek fedezésére szolgál) megkapják, legalábbis többnyire. 

A központi kormány továbbra is ragaszkodik a service contract modellhez, de azt már informálisan elismerte, hogy valamilyen módon a kurdisztáni kutatásban szererpet vállaló cégeket kompenzálni kell. A hogyan-ra még nincs válasz, de legalább a dialógus megindult.

Minazonáltal az iraki olaj jövője nem Kurdisztánban dől el, hanem hogy a külföldi partnerek, köztük az Exxon és társai milyen sikeresek lesznek az első két bid round során  nekik ítélt mezők rehabilitálásával. Ha az iraki kormány engedi, és a cégek teljesítik vállalásaikat, akkor 5-7 éven belül az iraki termelés napi 12 millió hordóra kúszhat fel, ez több mint az aktuális szaudi output. És ebben nincs benne a kurd olaj.

Technikailag ez a termelési szint nagy valószínűséggel megvalósítható. Ha mégsem lesz így, akor az okokat az emberi tényezőben kell keresni.

Érdekes olvasmány összevetni a MOL nyilatkozatait az OMV és a Szurgutneftegaz által vezetett támadások idején azokkal, amilyen érvrendszert a horvát kormány használ, ezúttal a MOL ellen, a saját nemzeti olajvállalatuk érdekében. A hasonlóság kívülálló számára is nyilvánvaló, bár kétségtelen, hogy a déli szomszédunk kissé mélyebben ütött, és már személyesen támadja a magyar vezetőket, illetve azokat a horvátokat, akik a magyar uralomhoz köthetők. 

Nincs is ezen mit csodálkozni: az INA a horvát nemzeti függetlenség megtestesítője, és "külső támadásoktól való védelmének" politikai hozadékát talán senki nem tudja jobban, mint Davor Stern, Tudjman elnök volt gazdasági minisztere, aki jelenleg a horvát kormány delegáltjaként szórja szorgalmasan a homokot a magyarok által gondosan megtervezett gépezetbe. Az is nyilvánvaló, hogy a horvát EU csatlakozás mellett a MOL pofozgatása a legjobb választási taktika a meglehetősen viharvert horvát kormánypárt számára.

Persze - ahogy az oroszok tartják - minden igazságnak három szintje van: az első, amit az érdeklődő újságolvasó ember lát, a második, amit a tájékozott elemző, a harmadik pedig - amit az oroszok "fürdő igazság"-nak hívnak, mert nemritkán a gőzfürdőben köttettett egyezségeket takarja - a valódi helyzet.

A MOL-INA vetélkedőben a hazafias szál képviseli az első két szintet, de a harmadik szinten érdemes egy kicsit elmélázni: két kérdés van nevezetesen, amire nem fogjuk megtudni a választ talán sohasem:

Az egyik, hogy áll-e valami orosz fondorlat az INA védelme mögött: ebben lenne logika, több okból is. Stern úrnak kiemelkedő kapcsolatai vannak Oroszországban, korábban számos jelentős üzletben létrehozásában játszott szerepet. Továbbá, a MOL egyetlen gyönge pontja a kőolajellátás, és ha a Kreml valahogyan el tudná érni, hogy blokkolni tudja az adriai kőlajvezetéken történő szállítást, akkor a MOL finomítól ellátását csak orosz olajjal lehet megoldani, azokkal az öreg vezetékekkel meg bármi történhet. Nem kell messzire menni: a mazeija-i finomító, miután a Lukoil helyett a lengyelek kezébe került, a mai napig nem kap orosz olajat. Stratégiailag tehát a horvát-magyar ellentét szítása, és az alternatív ellátási útvonal ellehetetlenítése akár hosszútávú orosz stratégiai érdeket is képviselhet.

A másik érdekes kérdés, hogy vajon milyen eszközökkel élt a MOL, vagyis hogy vizonyítható-e az elhíresült 10 milló euros kifizetés. Horvát újságíróknak állítólag banki kivonataik vannak a tranzakcióról, noha ilyen bizonylatok még nem kerültek eddig nyilvánosságra. Az viszont nehezen tagadható, hogy a MOL kapcsolatban állt olyan lobbistákal, akik esetében a korrupciós vádak - nem feltétlenül a MOL kapcsán - igaznak tűnnek. 

A két fenti kérdés közül valójában csak az első igazán lényeges, a másodikra nem is nagyon érdemes szót vesztegetni. Ilyen méretű tranzakciók esetében szinte mindig vannak lobbisták, akiknek a sikerdíja - esetenként több millió dollár - valakiknek a zsebében landol. A magyar példák is azt mutatják, hogy ezek a zsebek politikai döntéshozókhoz tartoznak, közvetlenül, vagy közvetetten. Természetesen, ezek a kifizetések nem korrupciós pénzek, mert ugye nem úgy működnek, mint Hagyó úr nokiás doboza. Ez az iparág sokkal szofisztikáltabb, és kifinomult, törvénytisztelő megoldások léteznek a probléma kezelésére. 

Jogilag tehát - mert ne becsüljük alá hazai jogászainkat - aligha bizonyítható, hogy a MOL bármiféle kenőpénzt fizetett. Lobbisták viszont bőven akadtak, és ha én lennék a horvát kormány, akkor inkább azt kezdeném feszegetni, hogy ezek az illetők kik lehetnek, és kik állnak mögöttük. Csak persze ez kényes kérdés, mert félő, hogy sarokba szorításuk esetén az urak olyanokat is elmondanak, amit nem kéne. 

Az olajiparban - méretéből és jelentőségéből adódóan - mindig is jelen van a politika, és mindig akadtak és akadnak olyanok, akik politikai hivatalukat igyekeznek aprópénzre váltani. A MOL semmi egyebet nem csinált - a 10 milió eurotól függetlenül - csak követte a világtrendet. Ezen a szinten korrupció az, amiről be lehet bizonyítani, hogy az. A többi "csak" legális befolyásolás.