Egy téma, amiről már régen szerettem volna írni, csak nem jutott rá idő. Most azonban a téma két dolog miatt is fokozottan aktuális:
- Az egyik, hogy a Vallares, Tony Edward új cége amiről már egy korábbi posztban írtam, jelentős pozíciót szerzett az országban (vagyis inkább tartományban) azzal, hogy szövetségre lépett e Genel Enerji-vel Kurdisztánban.
- A másik, hogy a MOL kurdisztáni partnere, a Gulf Keystone árulja a MOL-os blokkban lévő kisebbségi részesedését.
Nem akarnám a fenti két hírt részletesen kommentálni, nem ez a célom a poszttal, hanem hogy egy kicsit megvilágítsam, mi is történik az országban, legalábbis ahogy kívülről látszik: semmiképpen se bátorkodnám magam bennfentesnek nevezni.
Kicsit távolról kell kezdeni, ahhoz, hogy megértsük a szituációt. A mai Irak teruletén historikusan két nagy termelő régió alakult ki mér a 19. század végén. Az egyik az északi régió, nagyrészt a mai KRG (Kurdish Regional Government) terület, de nem teljesen, a másik pedig délen Baszra környékén. Szaddam idejében az iparág is ementén volt felosztva egy Északi és egy Déli Olajtársaságra.
Az első iraki háború után a USA támogatásával létrejött a Kurd Regionális Kormányzat, és ellentétben Irak többi területével, viszonylag békésen fejlődött az utóbbi évtizedben, különösebb háborús intermezzó nélkül, bár formailag továbbra is a szövetségi Irak része maradt.
A feszültséget az okozta, hogy a KRG, és ambiciózus energiaminisztere, Ashti, megelégelte, hogy semmi nem történik Bagdadban az olajvagyon kiaknázására, és saját hatáskörben a KRG kiírt egy bid-round-ot, amin számos kis és közepes cég vett részt és szerzett kutatási blokkokat vagy éppenséggel termelésre alkalmas mezőt. Az olajtársaságok és a KRG között úgynevezett Production Sharing Agreement köttetett minden érintett blokkra.
A központi kormányzat azonban másban gondolkodott: a két első iraki bid round, amik keretében a legnagyobb mezők rehabilitálására írtak ki pályázatot, az úgynevezett service contract modellt alkalmazta, és láthatólag az iraki kormányzat ragaszkodik ehhez a megoldáshoz. Az alapvető különbség, hpgy amíg PSA esetében az olajtársaság szereteltetheti a könyveiben az olkajkészlet egy részét, a service agreement keretében ez alig lehetséges, noha egyes cégek próbálkoznak vele.
A vita a központi kormány és a KRG között odáig fajult, hogy a központi kormány illegálisnak minősítette a kurd szerződéseket, valamint nem tette lehetővé az olajexportot az iraki hálózaton keresztül.
Mostanra azonban úgy tűnik, hogy látszik a fény az alagút végén. A kurd export megindult dél felé, és a kurdisztáni szerződések külföldi partnerei legalább annyit elértek, hogy a cost oil hányadot (ami a költségek fedezésére szolgál) megkapják, legalábbis többnyire.
A központi kormány továbbra is ragaszkodik a service contract modellhez, de azt már informálisan elismerte, hogy valamilyen módon a kurdisztáni kutatásban szererpet vállaló cégeket kompenzálni kell. A hogyan-ra még nincs válasz, de legalább a dialógus megindult.
Minazonáltal az iraki olaj jövője nem Kurdisztánban dől el, hanem hogy a külföldi partnerek, köztük az Exxon és társai milyen sikeresek lesznek az első két bid round során nekik ítélt mezők rehabilitálásával. Ha az iraki kormány engedi, és a cégek teljesítik vállalásaikat, akkor 5-7 éven belül az iraki termelés napi 12 millió hordóra kúszhat fel, ez több mint az aktuális szaudi output. És ebben nincs benne a kurd olaj.
Technikailag ez a termelési szint nagy valószínűséggel megvalósítható. Ha mégsem lesz így, akor az okokat az emberi tényezőben kell keresni.
