Az utóbbi hetekben vezető helyen szerepelt a hírekben az E.ON tulajdonában lévő gáz nagykereskedő (E.ON Földgáz Trade Zrt) és a gáztároló cég (E.ON Földgáz Storage Zrt) visszavásárlása, a stratégiai iparágak állami ellenőrzés alá vonásának következő lépéseként.
Sokan talán nem emlékeznek rá, hogy miért is kerültek ezek a cégek anno az E.ON tulajdonába, úgyhogy gondoltam talán érdemes felidézni, hogy mi történt 10-12 évvel ezelőtt, akkor talán megfelelően tudjuk értékelni a jelenlegi kormányzati szándékot. Következzen tehát egy kis múltidézés:
1999-2000 között a nemrégiben hatalomra került Fidesz kormány meghirdette, hogy Magyarországon az infláció nem lehet magasabb, mint 6% (ha emlékezetem nem csal), következésképpen a lakossági gázárak növekedésének mértékét is maximalizálták. Az import gáz ára akkoriban magasabb volt mint a hazai, a veszteséget tehát a nagykereskedőnek, vagyis akkoriban a MOL-nak kellett lenyelnie. A mostani londoni nagykövet, Csák János, aki akkor a MOL elnöke volt ezt szóvá is tette kormánykörökben, ahol kapott egy nagy pofoncsapást, és utána gyorsan le is mondott, átadván helyét Hernádi Zsoltnak. Helyesen felmérvén a politikai erőviszonyokat, Hernádi egyik legfontosabb stratégiai célja volt a gáz üzletág, vagy legalábbis annak egyes részeinek értékesítése. A MOL ugyanis milliárd dolláros nagyságrendű veszteséget szenvedett a gáz értékesítésen fellépő veszteségek miatt.
Ekkor került a képbe az E.ON, aki végül megvette a gáz nagykereskedőt, abban bízva, hogy amit a MOL-lal meg lehetett csinálni, azt nem lehet egy nagy német céggel az EU csatlakozás előtt.
A gáztárolók értékesítése mögött egyszerűbb indokok álltak: egyrészt az E.ON nemigen vállalta volna be a kereskedő cég megvételét materiális fizikai asset nélkül, és a szállítás és a gáztárolás közül a gáztárolás eladása volt a politikailag védhetőbb, másrészt a tároló infrastruktúra fejlesztése jelentős tőkeigénnyel járt, amit az E.ON könnyebben tudott finanszírozni, mint az akkori MOL, aminek eladósodottsági mutatója az egekbe szökött az alacsony olajár és a gázárakon elszenvedett veszteségek miatt. A gáztároló alapvetően infrastruktúra business, a megtérülés alacsony, és megfelelő profitot csak úgy lehet elérni, ha kevés saját tőkét és sok külső forrást használunk a finanszírozáshoz.
Most pedig nézzük, hogy változott-e valami, ami miatt ma jobb üzlet számunkra, a végszámlát fizető adófizetők és gázfelhasználók számára a fenti tevékenységek visszavásárlása, azaz lesz-e olcsóbb gáz emiatt:
- A gáztárolás üzemeltetése nem lesz olcsóbb, és ha gazdasági logikát követünk, akkor az E.ON nem fogja áron alul értékesíteni ezeket az eszközöket, és ebbe bele fogja számítani azokat a díjakat is, pl management fee, amik esetleg később napi szinten esetleg csökkenthetik a költségeket. Végeredményben tehát annyi történik, hogy az opex (operative expenditures) csökken, de a csökkenés az akvizíciós költségekben megjelenik, vagyis előre megfizetjük.
- Ennél komplexebb a gázbeszerzés költsége: ahhoz, hogy ott jelentősebb megtakarítást érjünk el, az szükséges, hogy (1) eredményesebben tárgyaljunk mint az E.ON, vagy (2) olyan források kerüljenek a beszerzési mixbe, amikkel eddig nem számolt az E.ON. Sajnos nem nagyon látom, hogy az első feltétel miként tudna megvalósulni akkor, amikor éppen mostanában tapostunk az orosz medve lábára a Surgutneftegaz MOL-tulajdona körüli huzavonában, és az aktuális kormány Moszkvához fűződő viszonya finoman szólva nem felhőtlen. A másik feltétel, a különböző beszerzési mix pedig nekem nem tűnik reálisnak, legalábbis nem annyira, hogy emiatt jelentős engedményeket tudnánk elérni a hamarosan megújítandó hosszútávú gázszerződés megkötésekor. Elképzelhető egy olyan megoldás, hogy csökkentjük a lekötött gáz mennyiségét, és növeljük a spot beszerzésekét, de ehhez az kell, hogy olcsóbb, nem orosz gázt jelentős mennyiségben be tudjunk hozni. Erre igazán a közép-európai nem konvencionális gáz lenne a megoldás, de a közelmúltban publikált átfogó EU study sajnos ennek éppen az ellenkezőjét sugallta. Marad tehát a keleti import, ami a Nabucco megvalósulása esetén megoldás lehet, de a Nabucco még mindig csak papíron létezik, és a Déli Áramlat megépítésével létjogosultsága erősen megkérdőjeleződött.
Összességében tehát a kormány szándéka inkább politikai mint gazdasági racionalitáson alapul. Némileg át lehet strukturálni a költségszerkezetet, és csökkenteni a működési költséget néhány elemmel, de ennek hatása alighanem minimális lesz, és ezt a különbséget is megfizetjük előre a vételárban. Gázforrások kapcsán pedig sajnos az a helyzet, hogy a hosszútávú gázszerződésekben lekötött, és minden bizonnyal továbbra is olajárhoz rögzített, tehát drága hányad csökkentése csak jelentős ellátásbiztonsági kockázat vállalásával lehetséges, és még az sem garantálja az olcsóbb gázárat.
Az E.ON persze szívesen megszabadulna a nagykereskedő cégtől, amit már eredetileg se nagyon akart, de a tárolók árát meg fogja lérni.
Bónuszként pedig magyarázat a bejegyzés címéhez, ami nem tűnik a témához kapcsolódónak, pedig az: anno, amikor Pál László, a MOL egykori elnöke egy alkalmommal megkérdezte Rem Vyakhirev elvtársát, a Gazprom akkori nagyhatalmú elnökét, hogy nem-e lehetne elhozni a Gazprom hálózatán a magyar állam Tengizben ragadt gázát, ez volt Vyiakhirev elvtárs válasza. Sajnos a helyzet azóta se sokat változott, és olcsó, pl amerikai gázt nemigen tudunk másképpen behozni, még akkor sem, ha fellobogózzuk a szállítóeszközt a nemzeti trikolórral.