Kis hazánkban a háztartási költségvetés egyik legjelentősebb tétele a fűtésszámla, és a kazánról nem is lehet leszedni a rendszámot és eltenni télire, mint az autót. így aztán nincs más hátra, mint hogy szívjuk a fogunkat, fizessük a gázszámlát, és magunkban csendesen elátkozzuk azt, aki kitalálta, hogy lebontsuk a jó öreg cserépkályhákat.
Nem nagy titok, hogy ez utóbbi döntés oda vezetett, hogy a lakosság vezetékes földgázzal történő ellátásában az előkelő második helyen szerepelünk Európában, Hollandia után. Csak nekik ott van a hatalmas groningen-i gázmező, aminek (vagy legalábbis valami hasonló méretű mezőnek) a hiányáról hazánkban sajnálatos módon energiapolitikusaink anno megfeledkeztek.
Marad tehát az import, mégpedig Oroszországból, ami egyeduralkodó ellátó a kontinens keleti végein. Vagy talán mégsem? Pár éve nagy reményeket fűztünk a nem hagyományos gázmezők jelenlétéhez Magyarországon (talán még többen emlékeznek a MOL-TXM-ExxonMobil trióra): ez persze nem véletlen, ugyanis mindenki előtt az Egyesült Államokban végbement "gázipari forradalom" lebegett. Ott az történt ugyanis, hogy a hazai termelés csökkenésével, és a környező területekről származó gáz magas kitermelési és szállítási költségeinek okán a gázárak az egekbe szöktek. E magas gázárak azután az amerikai olajvállalatok figyelmét az úgynevezett "shale-gas" felé terelték, aminek a jelenlétéről eddig is tudtak, hiszen amikor ezeket a rétegeket átfúrták, megjelent gáz a fúróiszapban. Ez az anyag (shale) magas szervesagyag-tartalmú, finomcsemcsés kőzet, egyfajta megkövesedett agyag, ami az idők során nagy mélységbe süllyedt, a benne lévő szervesanyag gázt generált, ami azonban nem migrált el, hanem megmaradt a kőzet pórusaiban. Senki nem gondolta azonban, hogy ez a gáz gazdaságosan kitermelhető. A csillagászati gázárak, valamint az alacsony áteresztőképességű homokkövekben akkor már két évtizede használt hidraulikus rétegrepesztési technológia rohamos fejlődése azonban fundamentálisan megváltoztatta az ilyen projektek profitabilitását, és ezzel elindult a "shale-gas" bonanza.
Mára ez oda vezetett, hogy az Egyesült Államok földgázból önellátóvá vált, és azok a cégek, akik bőszen LNG visszagázosító terminálokat építettek az eljövendő gázhiányra számítva, most futnak a pénzük után.
Egyre többen szálltak fel a "vonatra", és ma ott tartunk, hogy a mértékadó Henry Hub spot piaci ár alig fele az európai, olaj-indexált gázáraknak, amik meghatározóak a kontinensen. Ez az ár azonban túlságosan is alacsony, ami azután egyrészt iparági konszolidációhoz vezetett, másrészt pedig (és ez már az utóbbi hónapok fejleménye) a földgáztermeléshez kötődő fúrási tevékenység visszaeséséhez. Megindult tehát a visszarendeződés: sajnálatos módon egyre inkább az a várakozás, hogy ahelyett, hogy az európai gázárak is az amerikai szintjére esnének, inkább az óceán túlpartján indul meg az árak emelkedése. Bizarr módon egyes elemzők még azt is felvetették, hogy az Egyesült Államokban meg kellene fontolni, akár állami szinten is, az olaj-indexálás bevezetését, amitől Európában szabadulni próbálunk. Minden hátránya ellenére ugyanis az olaj indexálás stabilizálja a piacot. Azt persze e szerzők is elismerik, hogy erre elég kevés esély van.
És hogy mi köze ennek az orosz gázhoz? A sikeres amerikai debütálás ráirányította a figyelmet a "shale-gas"-ra a régióban is, és szinte minden országban történnek lépések az európai potenciális előfordulások kutatására. A makói kutatások pillanatnyi sikertelensége után Európa szeme most Lengyelországon van, ahol egymás után telepedtek meg az Észak-Amerikából már jól ismert játékosok, és már megindultak az első fúrások. Európa azonban sok szempontból különbözik Amerikától: az itteni agyagok geológiai adottságai némileg kedvezőtlenebbek, az előfordulások mélyebben vannak és emiatt drágább a kitermelésük, és az itteni jogi sajátosságok sem teszik egyszerűvé az operátorok dolgát. Mindez oda vezethet,hogy még abban a kedvező helyetben is, ha az ugynevezett "shale-gas modell" működik, az így termelt gáz nem lesz lényegesen olcsóbb, mint az orosz gáz. így aztán félő, hogy a gázszámlánk nem lesz alacsonyabb, legfeljebb a nemzeti önérzetünkön esett csorbát köszörültük ki megint. Feltéve persze, ha addig Magyarországon is sikerül ilyen jellegű előfordulásokat találni, amire azért van némi esély.
A technológia persze gyorsan fejlődik, és tíz év múlva talán már más lesz a helyzet, de addig alighanem marad a cserépkályhánk siratása. De a globális felmelegedésben még mindig bízhatunk.
