Mindennapi energiánk

A tavaly áprilisi, Mexikói-öbölbéli katasztrófa egyik további áldozata (bár szerencsére csak az állásával, és nem az életével fizetett), a BP volt vezérigazgatója, Tony Hayward: akik figyelemmel kísérték anno az eseményeket, azok talán emlékeznek a vitorlázós történetre. 

Mindenesetre, Mr Hayward nem sokáig tétlenkedett, máris a címlapra került azzal, hogy mintegy 500 milliárd forintnyi tőkét szedett össze a legkülönbözőbb befektetőktól, és Nathaniel Rothschild-del közösen létrehozta a Vallares nevű céget. A londoni tőzsdén június 22-én kezdenek kereskedni a papírral. 

500 milliárd forint rengeteg pénz, és ha egy kicsit megkapargatjuk a felszínt, akkor bizony azt látjuk, hogy Hayward úrnak nem lesz könnyű dolga, hogy értelmesen elköltse ezt az összeget. A befektetők ugyanis rövid távon jelentős értéknövekedést várnak el, és ha egy éven belül nem sikerül egy erős portfoliót összerakni, akkor a türelmetlenség egyre nagyobb lesz. Márpedig az olyan méretű projectek, amikről Hayward úr álmodik, nem teremnek minden bokorban. A nyilatkozatokból az alábbiak derülnek ki:

• Nem szándékoznak exploration projectekbe fektetni, hanem már megtalált készleteket vennének, amelyek már a lehatároló (appraisal) szakaszban vannak
• Nem mennek Észak-Amerikába és az Északi-tengerre, és egyéb fejlett piacokra
• Nem szórják szét az erőforrásaikat, hanem egy régióra koncentrálnak

Mi marad tehát?

• Oroszország: igenám, de a BP alaposan megégette magát Oroszországban, és nem valószínű, hogy Hayward mnegkockáztatna még egy pofont
• Közép-Ázsia: egy lehetőség, de távoli. Vannak ugyan projectek Kazahsztánban, amik megfelelnének az elvárásoknak, de a kockázat nem kicsi.
• Nyugat-Afrika: talán ez a legvalószínűbb, de talán az Ophir kivételével minden nagyobb találat olyanok kezén van, akiknek megvannak a forrásaik a termelésbe állításhoz. Nemigen cseréltek nayobb assetek gazdát. Egy lehetőség lenne a Kosmos asset Ghanaban, de annak értéke bőven meghaladja az 500 milliárdos nagyságrendet.
• Kelet-Afrika: vannak találatok, de biztos kézben, és főleg gáz, tehát nincs igazán játéktér
• Latin-Amerika: eltekintve a politikailag nem kívánatos helyektől, mint Venezuela, az egyetlen ami számításba jöhet, az a brazil sub-salt play. Ott esetleg előfordulhat egy-két nagyobb eladó blokk, de kicsi a valószínűsége, hogy egy teljesen új cég labdába rúghat a nagyok mellett.
• Észak-Afrika és Közel-Kelet: no comment, még sok időnek kell eltellnie mire a piac bízni fog a térségben.
• Délkelet-Ázsia: érdekes lehet, és talén Indonéziában előfordulhat egy.két jkelentősebb blokk, de azok minősége kérdőjeles. Más országokban nem nagyon vannak a kritériumoknak megfelelő assetek a piacon.
• Ausztrália: ideális lenne, ha lennének eladó assetek, de nincsenek.

Összességében tehát a mozgástér a jelenlegi piaci viszonyok között nagyon kicsi, különösen azokkal a korlátokkal, amit Hayward magának felállított. Nem lennék meglepve, ha egy-két év múlva szép csendes kihalna a kezdeményezés. Ne legyen igazam.

Ismét fellángolt a lelkesedés (és a hazafias érzés) a makói földgázvagyon kapcsán, miután a szerb NIS és a denveri Falcon együttműködési szándéknyilatkozatot szándéknyilatkozatot írt alá. Elolvasván az eredeti sajtóközleményt, és végiggondolva a makói gázzal kapcsolatos eddigi kutatásokat, érdekes következtetésekre juthatunk:

Elsőként érdemes megemlíteni, hogy a NIS az annyira szerb, mint amennyire a Magyar Telekom magyar. Azaz Szerbiában adózik, de a lényegi döntések Moszkvában, a Profszojuznaja sugárúton születnek, a Gazprom-Neft székházában. Kravcsenko úr, a NIS vezérigazgatója maga is orosz, korábban a Jukosznál, majd a NIS orosz anyacégénél dolgozott, mielőtt kinevezték szerb helytartónak. Bár kétségtelen, hogy a NIS szerb vezetése korábban is igyekezett külföldön terjeszkedni, az utóbbi időszakban inkább politikai motivációk játszottak szerepet a NIS külföldi megjelenésében, hogy mást ne mondjak pl Boszniában, nevezetesen annak is a szerb részén (Republik Srpska). Nem akarnám az "oroszok a spájzban vannak" lózungot előhúzni, de az kétségtelen, hogy most először lehet egy orosz többségi tulajdonú cégnek Magyarországon kutatás-termelési joga, ha a Maszolaj-időszakot nem számítjuk. Ennek a mostani megállapodásnak azonban nem lehet köze a MOL-Szurgutneftegaz sztorihoz, hiszen a dolgok természetéből adódóan egy ilyen szándéknyilatkozat kitárgyalása meglehetősen hosszú folyamat, ami alighanem jóval a MOL-csomag visszavásárlása előtt megindult. Ezzel együtt, a döntés Moszkvában született.

Másodikként, geológiai szempontból érdekes a megállapodás, hiszen a "makói gáz" kapcsán mindenki az úgynevezett "shale gas"-ra asszociál, pedig itt nem erről van szó. Az Alföld Pannon geológiájában járatosak tudják, hogy az Algyői Formáció, amiről a szándéknyilatkozatban szó van, ugyan finomszemcsés sorozat, de vannak (eddigi ismereteink szerint meglehetősen rossz tárolótulajdonságokkal bíró) homokköves betelepülései is. A NIS és a Falcon szándéka, hogy ezeket a homokköveket tesztelje, ami nevezhető ugyan nem-hagyományos tárolónak, de itt úgynevezett "tight-gas" tárolóról van szó. Magyarán szólva, ezeket a homokköveket ugyanúgy repeszteni kell mint a "shale gas" tárolókat, de a kitermelendő gáz itt nem helyben keletkezett, hanem valahonnan migrálnia kellett. Szénhidrogén-földtani szempontból itt tehát egy konvencionális gáz kutatási modellről van szó, mert a 2500-3500 méteres mélység nem biztos hogy elég az in-situ (azaz helyben történő) gáz generálásra. Nem akarnék részletes szénhidrogén-földtani fejtegetésbe belemenni, csupán annyit jegyeznék meg, hogy a MOL az Algyői Formációt hagyományos tárolóként azért már kutatja úgy 50 éve. Ahhoz, hogy a Makói-árokban a NIS-TXM együttműködés sikeres legyen geológiai szempontból, az szükséges, hogy (1) elég földgáz generálódott valahol a környezetben, ami aztán el tudott migrálni a homokkövekbe ahol elegendő pórustér állt rendelkezésre, (2) valamilyen módszerrel a gáztároló rétegeket azonosítani lehet, (3) megfelelő technológia áll rendelkezésre a repesztéshez. Ebből a háromból a legnagyobb kérdőjel az első kérdéshez kötődik, a második sem egyszerű történet (hiszen itt nagy valószínűséggel nem szerkezeti, hanem úgynevezett sztratigráfiai, azaz rejtett csapdákról van szó), bár sokan próbálják az ellenkezőjét elhitetni. A harmadik feltétel igazából nem jelent nagy technikai kihívást.

Harmadjára, érdekes kérdés az időzítés is. Azzal kezdeném, hogy egy szándéknyilatkozat még nem megegyezés, és akár hónapok is eltelhetnek, mielőtt a megfelelő szerződések megköttetnek. Továbbá, a rendelkezésre álló másfél év meglehetősen rövidnek tűnik három fúrás lemélyítésére és tesztelésére. Nem lehetetlen persze, ha a TXM már dolgozott a fúrások előkészítésén, ami azért valószínűsíthető.

Összességében érdekes fejleményről van szó, aminek aligha van különösebb politikai vetülete (bár Moszkvában szerintem nemigen sírtak miatta). Geológiai szempontból egy meglehetősen nagy kockázatú vállalkozás ez, ami kétségtelenül jól jön a Falcon-nak a korábbi pofonok után, de hogy mennyire jó a NIS-nek, afelől vannak kétségeim. Mindenesetre - még ha működik is a dolog - itt nem arról a nagyságrendről van szó, mint a korábbi sajtóhírekben. Ez a Makó már nem az a Makó. 

Kis hazánkban a háztartási költségvetés egyik legjelentősebb tétele a fűtésszámla, és a kazánról nem is lehet leszedni a rendszámot és eltenni télire, mint az autót. így aztán nincs más hátra, mint hogy szívjuk a fogunkat, fizessük a gázszámlát, és magunkban csendesen elátkozzuk azt, aki kitalálta, hogy lebontsuk a jó öreg cserépkályhákat.

Nem nagy titok, hogy ez utóbbi döntés oda vezetett, hogy a lakosság vezetékes földgázzal történő ellátásában az előkelő második helyen szerepelünk Európában, Hollandia után. Csak nekik ott van a hatalmas groningen-i gázmező, aminek (vagy legalábbis valami hasonló méretű mezőnek) a hiányáról hazánkban sajnálatos módon energiapolitikusaink anno megfeledkeztek. 

Marad tehát az import, mégpedig Oroszországból, ami egyeduralkodó ellátó a kontinens keleti végein. Vagy talán mégsem? Pár éve nagy reményeket fűztünk a nem hagyományos gázmezők jelenlétéhez Magyarországon (talán még többen emlékeznek a MOL-TXM-ExxonMobil trióra): ez persze nem véletlen, ugyanis mindenki előtt az Egyesült Államokban végbement "gázipari forradalom" lebegett. Ott az történt ugyanis, hogy a hazai termelés csökkenésével, és a környező területekről származó gáz magas kitermelési és szállítási költségeinek okán a gázárak az egekbe szöktek. E magas gázárak azután az amerikai olajvállalatok figyelmét az úgynevezett "shale-gas" felé terelték, aminek a jelenlétéről eddig is tudtak, hiszen amikor ezeket a rétegeket átfúrták, megjelent gáz a fúróiszapban. Ez az anyag (shale) magas szervesagyag-tartalmú, finomcsemcsés kőzet, egyfajta megkövesedett agyag, ami az idők során nagy mélységbe süllyedt, a benne lévő szervesanyag gázt generált, ami azonban nem migrált el, hanem megmaradt a kőzet pórusaiban.  Senki nem gondolta azonban, hogy ez a gáz gazdaságosan kitermelhető. A csillagászati gázárak, valamint az alacsony áteresztőképességű homokkövekben akkor már két évtizede használt hidraulikus rétegrepesztési technológia rohamos fejlődése azonban fundamentálisan megváltoztatta az ilyen projektek profitabilitását, és ezzel elindult a "shale-gas" bonanza. 

Mára ez oda vezetett, hogy az Egyesült Államok földgázból önellátóvá vált, és azok a cégek, akik bőszen LNG visszagázosító terminálokat építettek az eljövendő gázhiányra számítva, most futnak a pénzük után. 

Egyre többen szálltak fel a "vonatra", és ma ott tartunk, hogy a mértékadó Henry Hub spot piaci ár alig fele az európai, olaj-indexált gázáraknak, amik meghatározóak a kontinensen. Ez az ár azonban túlságosan is alacsony, ami azután egyrészt iparági konszolidációhoz vezetett, másrészt pedig (és ez már az utóbbi hónapok fejleménye) a földgáztermeléshez kötődő fúrási tevékenység visszaeséséhez. Megindult tehát a visszarendeződés: sajnálatos módon egyre inkább az a várakozás, hogy ahelyett, hogy az európai gázárak is az amerikai szintjére esnének, inkább az óceán túlpartján indul meg az árak emelkedése. Bizarr módon egyes elemzők még azt is felvetették, hogy az Egyesült Államokban meg kellene fontolni, akár állami szinten is, az olaj-indexálás bevezetését, amitől Európában szabadulni próbálunk. Minden hátránya ellenére ugyanis az olaj indexálás stabilizálja a piacot. Azt persze e szerzők is elismerik, hogy erre elég kevés esély van. 

És hogy mi köze ennek az orosz gázhoz? A sikeres amerikai debütálás ráirányította a figyelmet a "shale-gas"-ra a régióban is, és szinte minden országban történnek lépések az európai potenciális előfordulások kutatására. A makói kutatások pillanatnyi sikertelensége után Európa szeme most Lengyelországon van, ahol egymás után telepedtek meg az Észak-Amerikából már jól ismert játékosok, és már megindultak az első fúrások. Európa azonban sok szempontból különbözik Amerikától: az itteni agyagok geológiai adottságai némileg kedvezőtlenebbek, az előfordulások mélyebben vannak és emiatt drágább a kitermelésük, és az itteni jogi sajátosságok sem teszik egyszerűvé az operátorok dolgát. Mindez oda vezethet,hogy még abban a kedvező helyetben is, ha az ugynevezett "shale-gas modell" működik, az így termelt gáz nem lesz lényegesen olcsóbb, mint az orosz gáz. így aztán félő, hogy a gázszámlánk nem lesz alacsonyabb, legfeljebb a nemzeti önérzetünkön esett csorbát köszörültük ki megint. Feltéve persze, ha addig Magyarországon is sikerül ilyen jellegű előfordulásokat találni, amire azért van némi esély.

A technológia persze gyorsan fejlődik, és tíz év múlva talán már más lesz a helyzet, de addig alighanem marad a cserépkályhánk siratása. De a globális felmelegedésben még mindig bízhatunk.